A sémák megértésének egyik legmélyebb rétege ott kezdődik, amikor már nemcsak azt látjuk, mi történik bennünk, hanem azt is, hogy ki az, aki reagál. Sokszor ugyanis nem a jelenlegi, felnőtt énünk válaszol egy helyzetre, hanem egy sokkal korábbi, sérült részünk, az úgynevezett belső gyermek. Előző cikkek a témában: itt és itt.
A belső gyermek nem egy misztikus fogalom, hanem a pszichológiai megnevezése azoknak a korai élményeinknek, érzéseinknek és szükségleteinknek, amelyek gyermekkorban alakultak ki, és amelyek feldolgozatlanul velünk maradtak. Amikor egy séma aktiválódik, gyakran ez a részünk lép előtérbe és hagyja hátra a felnőtt részünket, illetve a belsővé tett szülői részünket. Ilyenkor a reakcióink intenzitása, gyorsasága és sokszor irracionalitása is ebből fakad.
Ez segít megérteni azt a gyakori élményt, amikor elfog egy érzés, hogy túlreagáltam az adott helyzetet. Valaki nem válaszol egy üzenetre és hirtelen szorongás, bizonytalanság, akár pánikszerű gondolatok jelennek meg, vagy egy kritika aránytalanul erős szégyenérzetet vált ki. A jelen esemény önmagában nem indokolná ezt az intenzitást, de ha mögé nézünk, gyakran egy korábbi tapasztalat húzódik meg, mely aktiválja az elhagyatottság, az elutasítás, vagy a szégyen érzését.
A psziché nem lineárisan működik, nem ismeri az idő fogalmát. Egy aktuális inger képes összekapcsolódni egy múltbeli élménnyel és a két tapasztalat érzelmileg összeolvad. Ilyenkor nemcsak a jelen helyzetre reagálunk, hanem az összes korábbi, hasonló érzést is újraéljük. Képzelj el egy nyakláncot, amire fűzöd fel a gyöngyöket. Minden gyöngy egy érzés és egyre több ugyanolyan megélés követi egymást, minél több gyöngy van a nyakláncon, annál erősebb a trigger, összeadódik.
A belső gyermek ilyenkor nem hisztizik, vagy túlérzékeny, hanem egy valós szükségletet fejez ki, amely egykor nem kapott megfelelő, a gyermek számára megnyugtató választ. Lehet, hogy akkor nem volt, aki megnyugtassa, meghallgassa, megvédje. A reakció tehát nem hiba, hanem egy régi, befejezetlen érzelmi folyamat megjelenése.
A személyiségfejlődés egyik kulcsa éppen az, hogy kialakuljon egy megfigyelő, tudatos részünk, amely képes észrevenni ezt a folyamatot. Nem elnyomja a belső gyermeket, hanem felismeri – tudatosítja -, és kapcsolatba lép vele – akár terápia formájában -, ez a kapcsolat az önmegnyugtatás alapja. Az önmegnyugtatás azt jelenti, hogy megengedem az érzést, miközben biztonságot adok magamnak. Például: „Most nagyon szorongok és ez rendben van. Valami régi érzés aktiválódott bennem. Itt vagyok magammal, biztonságban vagyok.”
Ez a belső párbeszéd idővel képes új élményt létrehozni. Ahol korábban magára hagyottság volt, ott megjelenik egyfajta belső támasz. Nem helyettesíti teljesen a külső kapcsolatokat, de stabilabb alapot ad hozzájuk, hiszen ha képes vagyok magamat megnyugtatni, ha tudatában vagyok az értékeimnek, kevésbé válok kiszolgáltatottá mások reakcióinak.
Fontos hangsúlyozni, hogy ez nem gyors folyamat. A belső gyermekkel való kapcsolat kialakítása időt, türelmet és gyakorlást igényel. Sokszor eleinte idegennek vagy mesterségesnek tűnik, de ahogy egy külső kapcsolat is ismétlődő, következetes jelenlétből épül fel, úgy a belső kapcsolat is így erősödik meg.
A „ki reagál valójában?” kérdés tehát nemcsak elméleti. Minden egyes intenzív érzelmi helyzetben ott van a lehetőség, hogy egy pillanatra megálljunk és feltegyük magunknak: „Ez most a jelenlegi énem válasza, vagy újra egy olyan helyzet, ahol akár magam számára is meglepően reagálok?”
Ez a felismerés nem szünteti meg az érzéseket, de keretet ad nekik és ebben a keretben már nem elveszünk bennük, hanem elkezdhetünk kapcsolatba lépni velük és ez az a pont, ahol a valódi változás elkezdődhet.
Felhasznált irodalom:
John Bradshaw: Hazatérés önmagadhoz – A sebzett belső gyermek gyógyítása
Birtalan Balázs, Márai Tamás: Életmintázatok – Mit láthatsz a sémák szemüvegében?
Jeffrey E. Young, Janet S. Klosko: Fedezd fel újra az életed
Vágyi Petra: https://www.vagyipetra.hu/
Fotó:
James Cheney, forrás pexels.com
Vélemény, hozzászólás?