Az ellentétek vonzzák egymást? No de meddig?

Lehet-e két ellentétes(nek tűnő) ember hosszútávon boldog egymással?

Ági túl van egy szakításon, ami már több éve volt, azóta egyedül van, és még mindig tele van felkavaró érzésekkel, és emiatt nem tud továbblépni, elengedni. Persze, nagyon könnyű ezt leírni, hogy „nem tud”, mintha az életben a továbblépés olyan egyszerű lenne.
Fel is tette nekem a kérdést, hogy mégis hogyan kellene ezen túllendülnie?

No de, ne siessünk ennyire előre, nézzük meg ezt a kapcsolatot, ami másfél évig tartott, és nagyon intenzív volt. A férfi egy nagyon magával ragadó, dinamikus, fékezhetetlen, egyéni életmódot folytatott, ami mondhatjuk, hogy teljesen ellentétes Ági életstílusával, és pont ezért volt ekkora hatással is rá.
Ez a férfi megtestesítette Ági önmagában elnyomott tulajdonságait, azaz a vakmerőséget, a bátorságot, a hirtelenséget és még sorolhatnám. Ugyanis a férfi ki mert lógni a sorból, adhoc munkákból élt, két végén égette a gyertyát, az extrém sportok voltak a hobbijai, és az életében mindent ennek a szemléletmódnak rendelt alá.
Ágiról elmondható, hogy rendes, biztos munkahelye van, szereti átgondolni a dolgokat, gondos mérlegelés után hoz döntéseket. Nagyon fontos számára a biztonság, szereti rendben tudni a dolgait, félénk, kerüli a kockázatos helyzeteket, szabálykövető, mindenre nagyon igyekszik odafigyelni, nehogy baj legyen, miközben ott van benne elnyomva a kaland és az extrém élmények átélésnek vágya, mert ezáltal érzi, hogy életben van.
Tehát emellett a férfi mellett, azt érezte az elején, hogy végre él, végre történik valami az életében, hirtelen olyan izgalmas élete lett, amit azelőtt elképzelni sem tudott. Azonban egy idő után, ami kezdetben vitte őt magával, elkezdte zavarni a férfiban, tehát, hogy nem lehet vele előre tervezni, ha jön a lehetőség, akkor a párja megy, így gyakran nincs mellette, mert mindent a hobbijának rendel alá, és ezáltal azt élte meg, hogy a férfi számára az ő vágyai és igényei nem elég fontosak. Elhanyagoltnak és tehetetlennek érezte magát, és egy idő után, már minden zavarta. Negatív érzéseinek hangot is adott, mondhatni, szinte már csak ez volt a téma köztük, ami rányomta a bélyegét a párkapcsolatukra, és a férfi egyre rosszabbul érezte magát az együtt töltött idő során, Ági pedig nem bírt kilépni ebből a negatív érzelmi spirálból, hiszen tehetetlennek érezte magát, semmi sem oldotta fel a benne dúló feszültséget. A férfi nem tudott mit kezdeni Ági érzéseivel, Ági pedig nem tudta párja felé kifejezni mire is lenne szüksége – például amikor haza érsz, akkor jól esne, ha megölelnél, vagy nagy szükségem lenne arra, hogy miután megérkezel, csak rám figyelj egy órát és beszélgessünk – és ez egy megoldhatatlannak tűnő örök körforgást indított el, ami csak egyre távolabb sodorta egymástól a pár tagjait, és megkezdődött az eltávolodás.

Na most, amikor két ilyen ellentétes személyiségű ember kerül kapcsolatba egymással, akkor a környezetük látja, hogy mennyire mások. Igazából egymás kiegészítései is lehetnének, ha elég elfogadóak tudnának lenni egymás másságára. Egymás kiegészítéseként látni tudnák a kapcsolatuk előnyeit, a hátrányokkal szemben. Ez pedig nagyon nehéz, és általában a szakítás egyszerűbb és kivitelezhetőbb.

Mégis hogyan lehet összehozni, hogy a felek a pozitívumot lássák meg a kapcsolatban?

Mindenki felnő valahogy, és a gyermekkorában átélt traumákat felnőttként is cipeli magával. Amikor ezek a traumák aktiválódnak, akkor a felnőtt visszamegy gyerekbe (érdemes Eric Berne: Emberi játszmák könyvében utána olvasni az énrészek – szülő, gyerek, felnőtt – hogyan kommunikálnak egymással vagy az interneten rákeresni) és onnan reagál az adott szituációra, ami megtelik ezekkel a gyermekkori negatív érzésekkel. Azaz a helyzetet nem tudja objektíven, tudatosan látni, hanem a saját negatív szűrűjén keresztül éli át.
A másik fél pedig gyakran nem is érti, hogy mi történik, és nem is tudja kezelni a helyzetet, vagyis együtt nem tudják kezelni a helyzetet, így mindkettőjükben egyre több és több negatív érzés lesz, hiszen a konfliktus feloldatlan marad.

Nézzük meg ezt Ági esetében:

Ági apja kiszámíthatatlan ember volt, a vágyainak élt, gyakran voltak futó kapcsolatai a felesége és családja mellett. Ági anyja ezáltal nagyon magányosnak érezte magát a házasságában, és gyermekei voltak a lelki támaszai.

Ági így gyermekként azt élte meg a szülei által, hogy egy párkapcsolatban a felek boldogtalanok, és a gondok megoldhatatlanok, azokat át kell vészelni, ki kell bírni, és a magányosság az része a társkapcsolatnak. Kiszámíthatatlan apja mellett nagyon megtanult alkalmazkodni, vágyait elnyomni, azokat nem fontosnak titulálni, ezáltal mindenki mást maga elé kezdett sorolni. Felnőttként igyekszik az életében mindent a biztonság köré építeni, hiszen ez nagyon hiányzott neki gyermekként.

A férfi mellett pedig pont a fentieket kezdte el megélni, a bizonytalanságot, a végletekig való alkalmazkodást, a férfiúi dominanciát, a magányosságot. Azt érezte, hogy boldogtalan, és hogy nem akar úgy élni, mint a szülei. Nem akarja azt a szerepet, amit anyukája vitt egy életen át. Ezek az érzések olyan erősek voltak, hogy felemésztették a párkapcsolatot.

Mi lehetett volna a megoldás?

Az önismeret és a személyiségfejlesztés, akár egyedül, akár párban.
A személyiségfejlesztésen feltérképezésre kerültek volna ezek a megélt negatív érzések, fejlesztésre került volna az önreflexió, és egy tudatosabb rálátás nyílt volna a párkapcsolatra. Azaz Ági és a férfi is felismerhette volna saját szerepét a kapcsolatukban.
Ági rálátott volna, hogy nem tudta saját szükségleteit megfogalmazni, mert egész életében másokhoz alkalmazkodott, hogy szeressék. Így ő sincs tudatában saját szükségleteinek, azokat újra fel kellett volna fedeznie. Feldmár András beszélt a szükségletek felnőttként történő újra felfedezéséről, ő valami olyasmit mondott egy példán keresztül, hogy az első lépés a testi érzetek megfigyelése, és legalizálása, amikor pisilni kell menni, akkor bármilyen helyzetben is vagy, menj el pisilni, és ne tartsd vissza, hanem sorold magad az első helyre, és engedj a szükségletednek, hát így lehet elkezdeni a visszatalálást önmagunkhoz.
Az alapérzés, ami kielégítetlen az az, hogy a férfinak Ági „nem elég fontos” és „nem elég jó”. A fejlesztés során valamilyen mértékben töltésre kerültek volna ezek a hiányok, és ezáltal képessé vált volna arra, hogy a nehéz szituációkban tudatosítással kívülről tudjon ránézni adott helyzetre. Ezáltal vissza tudta volna nyerni a lelki egyensúlyát és reálisabban láthatta volna saját helyzetét.
Érzelmi hiányának pótlását azonban a társától várta. Ági fejlődési feladata a folyamat során, hogy felismerje saját szükségleteit, képessé váljon ezen igényeinek a képviselésére és meghúzza a határait. Például amikor a férfi a hobbijának él, akkor Ági figyeljen önmagára, szervezzen programokat a barátaival, és ne azon tépelődjön otthon, hogy mennyire magányos, és vajon a férfi hol és merre jár (apja futó kalandjai aktiválódnak, és kivetülnek a férfira). Vegye kézbe az életét, és vállaljon magáért felelősséget, ebből fakadóan, mikor a férfi haza ér, akkor Ági nem haraggal várta volna otthon, hanem képessé vált volna örülni az együtt töltött minőségi időnek, ami a férfiban is pozitív érzéseket indíthatott volna el.

A férfi fejlődése a folyamat során az lehetett volna, hogy jobban oda tudjon figyelni a társára, megtalálni az egyensúlyt a közös és az egyéni érdekek között. Továbbá elfogadóbbá válni, meghallani a társa igényeit, és kompromisszumra törekedni. Ha képes lett volna ezt megtenni, akkor Ági is nagyobb szabadságot biztosíthatott volna számára, és visszakaphatta volna azt az Ágit, akibe az elején beleszeretett, és aki biztonságos otthont tudott volna teremteni. 

Hogyan tud Ági továbblépni?

A megbocsájtás a feldolgozás eszköze, az élet egészséges folytatásának elengedhetetlen része a férfi és önmaga felé egyaránt, illetve a szülei és barátai felé is, akik különböző gondolataikkal „beleszóltak” a kapcsolatba, például „én már az elején is láttam, hogy nem is illettetek össze, nem is értem, miért voltál vele együtt, egy kiszámíthatatlan alak volt”. Ági szerette ezt a férfit, és a fenti mondat – bár biztosan nem akarta a barát megbántani – azt üzeni Ági felé, hogy nem tud jó döntéseket hozni, és bár látszott, hogy ez úgysem fog működni, Ági ezt nem vette észre.

Az Ágiban lévő sérelmek, felborítják belső harmóniáját, és tehetetlen dühöt él meg a férfi felé, amit ki kellene adnia magából ahhoz, hogy tovább tudjon lépni. Alapvető, hogy ne bántsunk mást, mikor a dühünket kiadjuk, azonban mindenkinek saját maga számára kell megtalálnia, hogy ezt hogyan tudja megtenni. Lehet, hogy kiordítja magából egy szikla tetején mi mindent gyűlöl a másikban, vagy elmegy futni addig, amíg kifutja magából a dühöt, vagy egy darts táblára felragasztja a férfi képét és addig dobálja a darts nyilakkal, amíg ki nem ürülnek ezek a negatív érzések, vagy egy párnát kezd el ütni, esetleg ír neki egy levelet, és aztán azt darabokra tépi vagy bevásárol egy csomó olcsó bögrét, és egy falhoz vágja azokat, akárhogy is, érdemes keresni egy módot, hogy megszabaduljunk a dühünktől.

A „meg nem bocsájtás”-nak van pozitív és negatív oldala. A pozitív az, hogy felsőbbrendűbbnek érezhetjük magunkat a másikkal szemben (pl. „én sose tettem még ilyet” = „én sokkal jobb ember vagyok nála”), a negatív, hogy újra és újra átéljük a nehéz érzéseket a kapcsolat felidézésekor.

A megbocsájtás feltétele tehát, hogy le kell mondani a sértettségünkről és a felsőbbrendűségi érzéseinkről. Ezt úgy tudjuk elérni, ha ki tudunk lépni az áldozati szerepből és a másik hibáztatásából, valamint vállalni tudjuk a felelősséget a saját részünkért a szakítás felé vezető úton, hiszen egy kapcsolat alakulásáért 50-50%-ban mind a két fél felelős.
Jó meglátni és elfogadni a másik fél szempontjait is, egyet azonban nem kell vele értenünk.
Mondok erre is egy példát, most a férfi nézőpontjából: Megértem, hogy Ági igyekezett kifejezésre juttatni a vágyait, hogy ne menjek el olyan gyakran több napra a hobbimnak élni, amin én felhúztam magam, és elfogadom, hogy ezalatt ő magányos volt. Azzal viszont nem értek egyet, hogy ennyire nagy lemondást várt volna el tőlem, nekem a hobbim az életem.

Ági nézőpontjából: Megértem, hogy neked a hobbid az életed, amin én megsértődtem, mert azt éltem meg, hogy nem vagyok elég fontos neked. Elfogadom, hogy több napra elmész, azzal viszont nem értek egyet, hogy ezt egyedül és ilyen gyakorisággal teszed, és mi nem töltünk együtt emiatt elég közös időt.

Ha ezt így meg tudták volna fogalmazni egymás felé, akkor lehetett volna egy új kiindulási alap és egy közös, mindenki részére elfogadható kompromisszum alakulhatott volna ki. Akkor talán a szakítás is elkerülhető lett volna, azonban ez nem történt meg.
Ha meg tudunk bocsátani, akkor le tudjuk zárni a múltat, békére lelünk és tovább léphetünk. Nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy ezt magunkért tesszük, saját magunknak teszünk jót azzal, ha újra kiegyensúlyozottan és békében tudjuk élni az életünket, ezáltal sokkal pozitívabb lesz a kisugárzásunk és a többi ember is szívesebben fog hozzánk kapcsolódni. Így újra esélyünk lehet, hogy nyissunk a külvilág felé és megtaláljuk azt az embert, akivel párkapcsolatban élhetünk.

Lehet-e két ellentétes(nek tűnő) ember hosszútávon boldog egymással?

A válaszom, hogy igen lehet, de tenni kell érte. Mind a két félnek tudatosnak kell lennie saját magára, önreflexióval kell rendelkeznie, és a problémákat ki kell tudniuk mondani egymás felé. Fontos az asszertív kommunikáció, mind a két fél számára megnyugtató kompromisszumot szükséges találniuk. Továbbá nagy elfogadással és szeretettel forduljanak egymás mássága felé, amit pozitív kiegészítésnek célszerű látniuk a másikban.

Erdélyi Gabriella

Felhasznált irodalom:
L. Stipkovits Erika: Harmóniában egymással  – Újabb 11 tévhit a párkapcsolatunkról, HVG Kiadó Budapest, 2014.

Fotó:
Andrik Langfield, forrás Unsplash