Társfüggőség egyenlő haláltánc?

„Az emberi kapcsolatok olyanok, mint a tánc, amelyek során az energia szinte láthatóan áramlik ide-oda a partnerek között. Van olyan kapcsolat, amelyik egyetlen lassú, baljós, haláltánc.” Colette Dawling /The Cinderella Complex: Woman’s hidden fear of independence/ 
És hogy mitől lassú és baljós? Mert aki benne él, nem hajlandó vagy képes kiszállni, szép lassan felőrlődik a kapcsolatban, és baljós, mert előre látható, hogy változtatás nélkül ez valóban egy haláltánc.

Kik a társfüggők?

A társfüggő más emberektől teszi függővé a saját önértékelését, véleményét, hangulatát és tetteit. Másokat okol a saját életében felmerülő nehézségei miatt, folyamatosan „ujjal mutogat” másra, ahelyett, hogy meglátná a saját szerepét az eseményekben.
Nem igazán érzékeli a határt önmaga és mások között, és ugyan könnyen befolyásolható, alárendelődő, ugyanakkor manipulatív és akaratos is tud lenni.
 „Ha a férjem jól érzi magát, úgy érzem, ezt nekem köszönheti, és ilyenkor nekem is jó a kedvem. Ha viszont bosszankodik, attól félek, én bosszantottam fel. Egészen addig szorongok, és kényelmetlenül érzem magam, amíg fel nem vidul. Ha nem sikerül, az az én hibám. Ő meg már a próbálkozásokért is megharagszik és nemcsak vele viselkedem társfüggőként, hanem mindenki mással is: a szüleimmel, a gyerekeimmel, a vendégeimmel”
Ahogy az előzőekből talán már kiderült, hogy társfüggőség nem csak a párunkkal alakulhat ki, hanem a gyerekünkkel, a szüleinkkel, a főnökünkkel stb.

Hogyan viselkednek a társfüggők?

Robert Subby és John Friel, a Co-Dependency, An emerging issue című könyv szerzői így fogalmazták meg a társfüggőséget: „E kifejezéssel eredetileg azt a személyt vagy azokat a személyeket jellemezték, akiknek életére kihatott, hogy kapcsolatban álltak egy kémiai függésben szenvedő személlyel. Az ilyen ember házastársa, gyermeke vagy kedvese egészségtelen alkalmazkodási mintákat fejlesztett ki válaszul a függő személy drogozására vagy italozására.”
Itt megjegyezném, hogy ma már nem csak a kémiai szerekkel élők társaira vonatkozik a megfogalmazás, hanem egy lelki/testi bántalmazó kapcsolatban lévőre is.

A „definícióban” a hangsúly az egészségtelen alkalmazkodási mintán van.
A társfüggő hagyja, engedi, hogy a másik ember viselkedése túlzó mértékben hasson rá, és rögeszmésen szeretné uralni ezt a személyt. Túlzott mértékű felelősséget vállal a másikért, míg a saját életéért nem, hiszen folyamatosan áldozatnak állítja be magát, és a másikat okolja az ő reakcióiért. Ezek a reakciók egészségtelenek, általában vagy túl hevesek, vagy túl lanyhák. Amikor a társfüggő nem az áldozatszerepben van, akkor üldözőbe csap át, ilyenkor lesz manipulatív, akaratos, fenyegetőzik.

Hogyan lesz valaki társfüggő?

Nem meglepő módon a társfüggőség oka is gyerekkorban keresendő. Alapvetően a társfüggők nem „tanulták” meg a szüleiktől, hogy szerethetőek, illetve számosan közülük alkoholista vagy bántalmazó közegben nőttek fel, ahol a „túlélés” nélkülözhetetlen eszköze az alkalmazkodás, a saját igényeinek elnyomása, mások hangulataira való gyors reagálás volt. Ezek akkor nagyon hasznosak voltak, ám ma már nem szolgálják az egészséges működést és kapcsolódást. Ugyanakkor számukra ez az ismerős, a megszokott, és mindenki alapvetően az „ismerősre” választ társat.
Szintén a társfüggőséget alapozzák meg az olyan nevelési módszerek, ahol – főként a nőket – arra trenírozzák, hogy nyomják el a saját szükségleteiket, és azt tanulják meg, hogy az ő funkciójuk a társuk igényeinek kiszolgálása.

Ha egyszer valaki társfüggő lett, örökre így marad?

A jó hír, hogy nem, a rossz hír, hogy ez sem megy varászütésre. Amit első sorban javasolnánk, az a távolságtartás. És itt persze nem a hűvös és visszafogott viselkedés a cél, illetve a mostanában sokaktól számtalanszor hallott, oly’ hangzatos „leszarom” mondat kell. Hanem az az érzés, hogy eddig tartok én, onnantól meg Ő. Az Ő tetteiért, életéért Ő a felelős, felnőtt ember. Én magamért vagyok felelős, de magamért felelős vagyok! Ettől persze nem kell a segítséget megtagadni a másiktól, de fel kell ismerni a szituáció és a saját korlátainkat, és elfogadni, hogy a másik ember dönthet másként, még akkor is, ha ezzel nem értünk egyet, esetleg ezzel bánt minket. De ez az Ő döntése, és ezért nem mi felelünk. Ez lenne az a távolságtartás, amit a társfüggőknek ki kellene alakítani saját maguk – és egyébként a környezetük – védelmében is.

Mit tehet a társfüggő a függetlenségéért?

Első körben a gyermekkori sérüléseket szükséges helyre tenni, amennyire lehetséges, elgyászolva az akkori traumákat, veszteségeket. Enélkül újra és újra ugyanabba az „ismerős” folyóba lépünk.
Dédelgessük az ijedt, szeretetéhes belső gyermeket. Anno nem kapta meg ezt a szeretetet, és ezt most már csak mi tudjuk megadni neki. Ha ez elmarad, akkor a legváratlanabb pillanatokban bukkan elő, amikor felnőtt reakcióra lenne szükség, de ez a sértett kisgyermek reagál, esetleg, hisztizik/sír. Mindaddig ez így zajlik, amíg nem dolgozunk magunkon, és nem elégítjük ki az ő szükségleteit.

A boldogságunkat ne másoktól tegyük függővé. Vagyis egy társfüggő eddig ezt tette, ezt kellene letennie, és magában is megtalálni a „független” boldogságot.
Őt, alanyi jogon (tehát az a boldogság, amit maga miatt érez, nem másoké miatt), mi az, ami boldoggá, elégedetté teszi. Megtalálni magában az értékeket. Aki látja az értékeit, azt nehéz/jóval nehezebb kibillenteni az egyensúlyából.

Tanuljunk meg önmagunkban bízni, önmagunkra támaszkodni. Talán gyerekkorunkban pont azokra nem támaszkodhattunk, akiknek ez lett volna a feladatuk. De mi magunknak mindig ott leszünk. A legtöbb társfüggő túlzott felelősséget vállal másokért, folyamatosan másokról gondoskodik, mindeközben úgy véli, önmagáról nem tudna gondoskodni. Vállaljuk fel igényeinket, fejezzük ki, higgyük el, hogy megérdemeljük és képesek vagyunk elérni.

Nézzünk szembe a félelmeinkkel: mi a legrosszabb, ami történhet, ha kilépünk ebből a kapcsolatból. Colette Dowling „bátor sérülékenységet” említ ennél a lépésnél, azaz ha félünk is, meg kell lépnünk.

Illetve hasznos lehet, ha hiszünk valami nálunk nagyobban. Ki, miben: Istenben, az univerzumban, a mezőben, amiben bízhatunk, hogy minden egy rendszer része és minden okkal történik.

Ezek a lépések természetesen nem egyszerűek, sok erő kell hozzá és néha külső segítség is.
Ugyan a múlton már nem tudunk változtatni. De mi itt a Személyiségfejlesztő Centrumban azért dolgozunk, hogy klienseink feldolgozhassák, elfogadják a múltat, és ezáltal lehetőségük legyen egy tisztább jövőre.

Kozma Noémi

Felhasznált irodalom:
Melody Beattie Ne függj senkitől – Az önmagunkkal való törődés alapjai Édesvíz Kiadó Budapest 2016.
Wikipedia Codependency, Társfüggőség

Fotó:
Robert Collins forrás Unsplash