„Hát ki gondolt volna erre?” — ez a mondat talán az egyik legfontosabb kulcsa annak a felismerési folyamatnak, amelyről a lenti idézet szól. Egy látszólag megmagyarázhatatlan ismétlődés a párkapcsolatokban/életeseményekben, amelyek újra és újra ugyanarra a pontra futnak ki, és ugyanazzal a fájdalommal végződnek. A pszichológia egyik alapvető felismerése, hogy ezek a mintázatok ritkán véletlenszerűek, sokkal inkább mélyen beágyazott, korai élményekből fakadó, tudattalan működések eredményei.
A korai trauma különösen erős lenyomatot hagy az emberben. Gyermekkorban a világ még nem értelmezhető racionálisan, ezért az élmények nem történetként, hanem érzelmi és testi tapasztalatként rögzülnek. Egy ilyen helyzetben a veszteség, az elhagyatottság és a kiszolgáltatottság élménye nemcsak fájdalmas, hanem identitásformáló is lehet. A gyermek nem azt gondolja, hogy ez egy egyszeri tragédia volt, hanem sokszor azt a következtetést vonja le, hogy sajnos ilyen a világ, vagy a kapcsolatok így működnek, esetleg a szeretet véges és elveszíthető.
Ezek a korai lenyomatok nem tudatosak, mégis rendkívül erőteljesek, a felnőtt életben pedig újra és újra aktiválódhatnak, különösen intim kapcsolatokban. A pszichológiában ezt gyakran ismétlési kényszerként írják le, hiszen az egyén anélkül, hogy tudna róla, olyan helyzeteket hoz létre, vagy tart fenn, amelyek hasonlítanak a korai traumára, mindezt nem azért csinálja, mert szenvedni akar, hanem mert a psziché így próbál megoldást találni a feldolgozatlan élményekre. Nemcsak elszenvedjük ezeket a helyzeteket, hanem bizonyos értelemben aktívan részt veszünk a létrehozásukban. Ez elsőre ijesztő vagy akár elutasítást kiváltó gondolat is lehet, hiszen ki akarná tudatosan megismételni az egyszer már átélt fájdalmát? A válasz az, hogy mindez nem tudatosan történik, ezek a finom, sokszor észrevehetetlen viselkedési mintákban, választásokban, reakciókban jelennek meg.
Pont az ilyen helyzeteknél válik kulcsfontosságúvá a terápia szerepe. Egy külső, szakmailag képzett nézőpont képes rávilágítani olyan összefüggésekre, amelyeket egyedül szinte lehetetlen felismerni. A segítő nem megmondja a tutit, hanem segít összekötni a múltat a jelennel, mintázatokat azonosítani, és új jelentést adni a korábbi élményeknek. Az amikor adott ember felismeri a mintáit és a saját felelősségét adott szituációban, tudatosodik benne, hogy van mozgástere a saját életében. Ez egyszerre felszabadító és sokkoló is tud lenni.
A változás azonban nem áll meg a felismerésnél, sokszor ez csak a kezdet. A belénk ivódott minták mélyen automatizáltak, érzelmileg telítettek és gyakran biztonságérzetet is adnak, még akkor is, ha fájdalmasak, boldogtalanná tesznek. A változtatás ezért időt, türelmet és ismételt tudatosságot igényel. Új reakciókat kell tanulni, új döntéseket hozni, és elviselni azt a bizonytalanságot, amely az ismeretlen működésmódokkal jár.
Fontos hangsúlyozni, hogy a múlt nem törölhető, de a hozzá való viszony igenis alakítható. A terápia egyik legnagyobb értéke éppen az, hogy segít átírni a belső történeteinket, persze ehhez adott személynek is bele kell tennie az önmunkát. Az önismeret nem végállapot, hanem egy folyamat. Nem válunk egyszer csak kész, minden szempontból tudatos emberekké, azonban képesek lehetünk egyre inkább észrevenni a saját működéseinket, és egyre több ponton beavatkozni és tudatosabban irányítani az életünket.
Végső soron ez a folyamat az önmagunkhoz való viszony átalakulásáról szól, arról, hogy nem pusztán elszenvedői vagyunk a múltunknak, hanem alakítóivá válhatunk az itt és mostban. Ez az út nem mentes a fájdalomtól, mégis magában hordozza a valódi változás lehetőségét, hogy ne ugyanazt a történetet éljük újra és újra, hanem képesek legyünk egy újat írni.
Az írás az alábbi idézet alapján született:
„Én csak azért mentem terápiába, mert rettenetesen fájt az, hogy az első házasságomnak is vége lett, és a másodiknak is vége lett. Rettenetesen fájt a szívem, és tragédiának éreztem, hogy otthagynak vagy megcsalnak a feleségeim. A terápia első hónapjában jöttem rá, mert az analitikus rámutatott, hogy valahogyan sikeresen rábírom a feleségeimet, hogy három és fél év után csaljanak meg. Először azt hittem, hülye. Miért tenném én ezt? Akkor rámutatott arra, hogy három és fél éves voltam, amikor az anyámat elvitték Auschwitzba, az apám elment munkaszolgálatba, a nagyanyámat elvitték a gettóba, és valahogy a kis András elhatározta, hogy a kapcsolatok nem tartanak tovább, mint három és fél év. Valahogy, a tudatomon kívül rávettem mindkét feleségemet arra, hogy ismételjék meg az eredeti traumámat. Hát ki gondolt volna erre? Ha azt kérdezed, még ma is csinálok-e ilyeneket, hát az Isten tudja.” Feldmár András
Fotó:
David Bartus forrás pexels.com
Vélemény, hozzászólás?