„Gyűlölök és szeretek. Kérded tán, mért teszem én ezt?
Mit tudom! Ezt érzem. Szenvedek, ezt tudom én.” (Ford: Illyés Gyula)
A Catullus által felvetett probléma az ókor óta sem vesztett aktualitásából. Mit érzünk? Miért pont azt érezzük? Miért olyan bonyolultak, egymásnak ellentmondók az érzelmeink? Miért érezzük gyakran kezelhetetlennek vagy elviselhetetlennek őket? Egyáltalán, lehet velük valamit kezdeni, vagy csak bírjuk ki, ha szenvedünk tőlük?
A rövid válasz az, hogy igen, lehet, bár gyakran tényleg nem egyszerű. A nehézségekért pedig az evolúciót okolhatjuk, bár ez a tudás nem sokat segít rajtunk.
Érzelmeink, mint minden más is, az evolúció során jöttek létre. Ez két dolgot jelent: egyrészt bizonyára hasznosak, vagy legalábbis hasznosak voltak valamikor, másrészt már az állatoknál is megtalálhatóak, vagy legalábbis vannak olyan állatok, amelyeknél megtalálhatóak valamilyen érzelmek. Kezdjük is rögtön az állatokkal – akikre nyugodtan tekinthetünk úgy, mint az elődeinkre. Itt még minden egyszerűbb volt, és mindig könnyebb az egyszerűtől a bonyolultabb felé haladni.
Aki látott már haragosan vicsorgó kutyát vagy örömében felszabadultan rohangáló lovat, az biztosan nem vitatja, hogy az állatoknak is vannak érzelmei.
Mi hasznuk van ebből? A harag, öröm, félelem, undor olyan gyorsan lefutó programok az agyban, amelyek a környezet ingereire azonnali és adaptív (a helyzethez igazított, alkalmazkodást segítő) válaszokat adnak. Rugalmasabbak, mint a reflexek, de kevésbé idő- és energiaigényesek, mint a kognitív folyamatok (pl. az emlékezet, tanulás). Az ingert szinte azonnal követi a cselekvés – és ez olykor életet menthet.
Agyunk úgy van huzalozva, hogy ez a reakció annyira gyors is lehet, hogy még a vizuális inger pontos feldolgozása előtt cselekszünk. Így történhet meg, hogy elugrunk valami gyorsan közeledő nagy sárga elől, mielőtt még egyáltalán tudnánk, hogy jön a villamos (előbb reagálunk, mint hogy feldolgoznánk a vizuális ingert). Ha már megesett velünk hasonló, akkor talán azt is észrevettük, hogy ilyenkor még az ijedtség szubjektív érzése is csak akkor jelenik meg, amikor már túl vagyunk az egészen.
Persze olykor tévedünk, de ez a fals pozitív riasztás még mindig kisebb hátránnyal jár. Ugyanezen a mechanizmuson alapul az a webes mém, amikor a cicák ijedtükben hatalmasat ugranak egy kígyóuborka láttán. (Ha valaki nem látta volna, volna megnézheti pl. itt).
Érzelmeink tehát eredetileg azért jöttek létre, hogy javítsák a túlélés esélyét a vadonban. Segítségükkel könnyebben észrevettük és gyorsabban reagáltunk a veszélyre – félelem, jobban megküzdöttünk a szűkös erőforrásokért – harag, nem ettük meg azt, ami mérgező – undor, különös jelentőséget tulajdonítottunk valaminek, ami újszerű – meglepődés, vagy tudtuk, mi az, ami jó (általában vagy kalóriadús vagy köze van a szaporodáshoz ) – öröm, és azt is, hogy hátrányos, ha ezt elveszítjük – szomorúság. Hasznos rendszer ez, annyira hasznos, hogy az agyban is külön „lakhelye” van, a limbikus rendszer, amit – nagyon beszédes – emlősagyként is szoktak emlegetni.
A fenti alap– vagy más néven univerzális érzelmeken osztozunk az emlősökkel. Talán feltűnt, hogy ezen érzelmek többsége „negatív” (vagyis nem feltétlen jó érzés érezni őket). Ez nem véletlen. A túlélés szempontjából sokkal fontosabb, hogy időben észrevegyük a veszélyt és adaptívan reagáljunk rá, vagy hogy sikeresen küzdjünk meg az erőforrásokért, mint az, hogy örömünkben vígan heverésszünk levélágyunkon. Ennek a negatív torzításnak tehát adaptív jelentősége van, egyben pedig azzal is jár, hogy a negatív helyzetekben nagyobb viselkedési választékunk van. Tehát, ha az a – szubjektív – érzésünk, hogy gyakrabban haragszunk, félünk, aggódunk, irigykedünk, mint ahányszor örömet érzünk, az azért van, mert a „negatív” érzelmeknek (a múltban mindenképp) sokkal nagyobb jelentősége volt.
Miért foglalkoztam ilyen sokat azzal, hogy „állati múltunkban” hogyan alakultak az érzelmeink? Több okom is van rá.
Egyrészt limbikus rendszerünk nemigen változott, de idő közben jelentősen fejlődtek a kognitív képességeink. És ez lényegesen megbonyolítja az életünket (mondtam, hogy az evolúciót kell hibáztatni ). Másrészt úgy a nyolcvanas évekig a kutató pszichológusok többsége se nagyon gondolkozott másként. Úgy tekintettek az érzelmekre, mint valami primitív viselkedésformára, ami csak megfoszt emberi logikánktól és szétzilálja a racionális emberi működést. Aztán fokozatosan rájöttek, hogy ha meg akarják érteni az emberi pszichét, ahhoz bizony az érzelmeket is tanulmányozni kell, és lassan-lassan rehabilitálták az érzelmeket.
Annyit mindenképp megállapíthatunk, hogy az „állatoktól örökölt” érzelmeink sokat segítettek a túlélésben, és gyakran ma is hasznosak. Hangulataink, érzéseink gyakran segítenek a gondolkodásban, döntésben (néha meg nem), a tanulási folyamatokban, mások megértésében. És persze sok galibát is okoznak, nehéz őket kibogozni és sokszor elviselni is.
Mit tegyünk, az emberi érzelmek bonyolultak…
Éspedig pontosan azért, mert egyszerre rendelkezünk egy évmilliók óta szinte változatlan limbikus rendszerrel és egy csodálatosan új, csak ránk jellemző, gondolkodásért felelős agyi struktúrával, ami lehetővé teszi, hogy felidézzük a múltat, elképzeljük a jövőt, legyen éntudatunk. Az életünket nem csak érezni, de érteni is akarjuk. Az eredetileg viszonylag egyszerűen és hatékonyan működő érzelmi rendszer és a kifinomult kognitív rendszer „összekeveredett”, egyszerre, egymásra is hatva működik bennünk mindkettő. Ezért van az, hogy néha mást mond a szívünk, mint az eszünk, és néha magunk sem értjük, hogy mi is van velünk. (Nem tudom, említettem-e már, hogy az evolúciót kell hibáztatni?)
Ha érdekel a folytatás, melyben közelebbről is megvizsgáljuk az emberi érzelmek működését, nézz vissza a jövő héten.
Felhasznált irodalom:
Bányai, É., & Varga, K. (2014) Affektív pszichológia. Medicina, Budapest
Mérő, L. (2010) Az érzelmek logikája. Tercium, Budapest
Fotó:
Joseph Frank, forrás Unsplash
Vélemény, hozzászólás?