Sokan érdeklődtetek, hogyan kell elképzelni egy ülést, ahol relaxált állapotban szimbólumokkal dolgozunk. Mi történik ilyenkor pontosan? Kell-e tőle félni? Hogyan fejti ki a hatását? Hogyan hat ki ez a mindennapokra? Mi a tudományos háttere?
Az alábbiakban egy rövid módszerismertetőt követően egy konkrét példán, a saját élményemen keresztül szeretném nektek bemutatni ennek a rendkívül hatásos módszernek a mibenlétét. A leírás során segítségül hívtam fejlesztőtársamat, aki vezette a folyamatot, hogy bölcs meglátásaival egészítse ki azokat a területeket, amelyek számomra még nem tudatosultak teljesen.
Felkészülés, vigyázz, rajt ?
Módszerismertető
A relaxált állapotban végzett belső munkát már Sigmund Freud és társa Joseph Breuer is alkalmazta Anna O., vagyis Bertha Pappenheim kezelése során. Már a kezdetekben is nagyon hatásos eszköznek bizonyult, így később számos pszichológiai elméletalkotó folytatta a módszercsoport tanulmányozását, fejlesztését.
Carl Gustav Jung, maga alkotta technikái mellett, számos értelmezési lehetőséggel gazdagította a szimbólumokkal végzett munkát.
Hanscarl Leuner orvos, analitikus, pszichoterapeuta pedig tudományos szintre emelte a módszert, 1955-ben megjelent – A katatím imaginatív pszichoterápia alapjai című – összegző művében.
A módszer lényege abban rejlik, hogy relaxált állapotban a problémák gyökerei, a szimbólumok segítségével előhívhatóak, átdolgozhatóak. Maguk a szimbólumok lehetnek spontán módon megjelenő képek (a leírt példában ezzel találkozhattok), vagy konkrét, beállított motívumokkal is dolgozhatunk. A szimbólumon végzett munka kihat a kiindulási helyzettel kapcsolatos megéléseinkre, ezáltal változást tapasztalhatunk a hétköznapjainkban is.
A módszer hatékonyságát az adja, hogy a személyiség mélyebb rétegeiben zajlik a folyamat. Olyan területeket is érinthetünk, ahova szavak segítségével nem juthatunk el. Például a verbalitás megjelenése előtti (2 év alatti) időszak élethelyzetei is megdolgozhatóvá válnak.
Saját élmény
Mivel az önismereti munka soha nem ér véget, én a mai napig kérek segítséget, ha olyan megdolgozásra váró élethelyzettel, érzéssel, nehézséggel, döntéshelyzettel találkozom, amivel egyedül nem boldogulok vagy úgy érzem, hogy jól jönne egy külső, független nézőpont. Így történt ez az alábbi esetben is.
Folyamatos, a háttérben meghúzódó, szabadon lebegő feszültséggel kerestem meg a személyiségfejlesztő szakembert. Ez a feszültség időnként talált magának tárgyat, majd, ha az megoldódott, 1-2 órára, vagy akár napra eltűnt, majd ismét visszatért. Célom az volt, hogy ez a feszültség oldódjon.
Nagyjából ezzel a bevezetővel indítottam a foglalkozást is.
A fejlesztő kérte, hogy helyezzem magam kényelembe, majd az instrukcióinak megfelelően elkezdtem ellazulni.
Néhány perc után már képeket is el tudtam képzelni, így vizuálisan megjelenítettem azt a feszültséget, amit éreztem a testemben is. A feszültség egy expander formájában jelent meg előttem, ami a legerősebb fokozatra volt állítva, és megfeszített állapotban tartottam az egyik kezemmel, viszont a másik végét nem láttam, ködbe veszett.
A feszültség mellett éreztem félelmet, ugyanakkor kíváncsiságot is, hogy mi vagy ki lehet a túlsó végén.
Erőt gyűjtöttem, elengedtem, majd beléptem a ködbe. Úgy éreztem az expander másik végén egy halott van. Az a gondolat társult hozzá, ha elengedem az expandert, valaki meghal, ezért kell feszesen tartanom folyamatosan. (saját magam tartom fenn önmagam gúzsbakötését?)
Az expander egy ágyhoz volt hozzákötve, az édesanyám ágyához, akit gyermekként veszítettem el hosszas betegség után.
Ekkor már nem felnőttként láttam magam, hanem 6 év körüli kislányként. Ott álltam az ágya mellett fogva az expandert, és minden idegszálammal a még élő édesanyám rezdüléseire koncentráltam, reménykedve abban, hogyha így teszek, akkor elkerülhetővé válik az, hogy valami baj történjen vele, elkerüljük a legrosszabbat, azt, hogy meghaljon.
Ugyanakkor még mindig 6 éves kislányként éreztem a fáradtságot, a kimerültséget és a dühöt, hogy nem szeretném már, ha az ágyhoz kötözne ez az eszköz (a saját feszültségem). Úgy éreztem, ezt nem akarom már tovább húzogatni, és már ő sem akarja, hogy én tartsam. Így édesanyám a képben elkérte tőlem az expandert, hiszen neki tökéletes eszköz lesz arra, hogy felüljön az ágyban. (átvettem az ő feszültségét, félelmét is) Átadtam, de megjelent bennem a kérdés: akkor mi legyen az expander helyett? (megjelent a hiány)
Kimentem a szobából, és ezalatt hányingerem lett. Közben megjelent a felnőtt énem is, aki segített nekem túllendülni a nehéz érzéseken, és segített megtalálni azt, hogy mivel tölthetném ki azt az üres teret, amit a feszültség elengedése hagyott maga után. A hányingert vizsgálva azt éreztem, hogy azok a dolgok okozzák, melyeket lenyeltem, de nem tudom megemészteni és most törnének felszínre. Képileg egy rég elveszett üveggolyó formájában jelent meg ez az érzés, amivel kisgyerekként korábban sokat játszottam.
Ez az üveggolyó szimbolizálja azt a kezdeményezőkészséget, a játékosságot, az örömteliséget, felszabadultságot, ami olyan sokáig háttérbe szorult, hiszen a folyamatos készenlétben nem maradt energiám erre. Úgy éreztem, lenyelették velem a JÁTÉKOSSÁGOT, és én már nem lehetek gyerek, nekem már „expanderezni” kell! Ez a felismerés megkönnyebbülést hozott. Sőt, azt a feszítő érzést is ki tudtam mondani édesanyámnak, hogy ne legyen már beteg és szedje össze magát. Majd elkezdtünk játszani édesanyámmal és a felnőtt énemmel az előkerült üveggolyóval. Igazán JÁTSZHATTAM, megélhettem, hogy valóban lehetek gyerek.
Élveztem ezeknek a régi, új érzéseknek a jelenlétét, töltekeztem belőlük, majd befejeztük az imaginációt.
Ezt követően átbeszéltük az imaginációs élményeimet.
Édesanyám halála nem volt elkerülhető, nem sokkal később valóban elveszítettem őt. Ugyanakkor az a feszültség megmaradt, amit a betegsége idején éltem át, itt maradt velem és folyamatos készenlétben tartott, sokszor uralva a belső világomat, kizárva ezzel olyan érzések megjelenését, mint a játékosság.
Az imagináció során megélt érzéseket átültettük a jelenkori eseményekre. Az ülés azt a felismerést hozta, hogy a dolgokhoz ne a betegség, erő, feszülés, megfeszítettség szemüvegén keresztül közelítsek, hanem a felszabadultság, játékosság, ellazultság érzésein keresztül. Ennek a szimbólumaként ott van az üveggolyó. A feszültség megjelenése esetén használhatom mentális mankóként az üveggolyót, s ha ez eszembe jut, máris kapok egy másik perspektívát.
Ez a nézőpont egyrészt magában foglalja azt, hogy játékossággal a nehéz helyzetek kezelése is sokkal könnyebb; illetve azt is, hogy ne vegyem annyira komolyan az életet és önmagamat sem.
Emellett segít tudatosítani az érzéseimet, amelyek jönnek és mennek, ha pedig mégsem, akkor remek módszerek állnak a rendelkezésemre, hogy ez változzon.
Természetesen nem maradtam házi feladat nélkül, hiszen a fejlesztések kapcsán fontos momentum, hogy tovább foglalkozzam a témával az üléseken kívül is, elmélyítve és tovább gondolva az ülés alatt tapasztaltakat. Így következő alkalomra össze kellett gyűjtenem, milyen módon élhetem meg a játékosságot a mindennapjaimban, valamint mik azok az életterületek, ahol a túlfeszítettség, aggódás, fegyelem eluralkodik.
A végén pedig szeretném megjegyezni, hogy nincs két egyforma imagináció. Van amikor nagyon egyértelműen jelennek meg a képek, és van amikor nem annyira „tisztán” érkeznek, és előfordul, hogy egy képen több alkalommal is dolgozunk, mire oldódik az a probléma, amit szimbolizál.
Ebben a folyamatban nincs jó vagy rossz, itt önmagunk vagyunk és a belső világunk. Ami a lényeg, hogy általuk jobban rálátunk önmagunkra.
Felhasznált források:
L. Stipkovits Erika: Közelebb Önmagunkhoz, HVG Kiadó Zrt., 2022.
https://www.nevetesitanacsado.hu/modszerek/imaginativ-pszichoterapia-kip/
https://www.psychologistworld.com/freud/anna-o-case-study-freud
https://www.obudamental.com/imaginacios-technikak/
https://animula.hu/konyv/a-katatim-imaginativ-pszichoterapia-alapjai
Fotó:
Marbles forrás pixabay.com
Vélemény, hozzászólás?