Történetek személyiségfejlesztő szemmel
A fenti kérdés megválaszolásához a Csokoládé című filmet hívom segítségül. A 2000-ben bemutatott alkotást megjelenésekor 5 Oscar díjra jelölték, és bár szobrot nem vitt haza, ez semmit nem von le az értékéből. Ugyanakkor számtalan személyiségfejlesztéshez köthető aspektusa van, azon belül is a családi rendszerek, kapcsolódások szempontjából.
A film egyik fő fonala az anya – lánya viszonyok, illetve a kapott örökségek.
Főszereplőnk, Vianne Rocher anyai ágon egy dél-amerikai, vándorló törzs leszármazottja, akik kakaós orvosságokkal jártak törzsről törzsre, apai ágon pedig európai, keresztény felmenőkkel bír. Ő már az Öreg kontinensen született, de a történetből megtudjuk, hogy édesanyja itt is tovább folytatta az ősi hagyományt, és az északi széllel járta a világot kislányával együtt. Vianne ezt a mintát ismerve és elfogadva felnőttként, anyaként szintén vállalta ezt az utat, és kislányával Anoukkal, valamint a nagymama hamvaival költöztek ide-oda. Főhősünk tehát követte azt az anyai/női mintát, amit örökül kapott, a cselekmény kibomlásával azonban egyre inkább érezhetővé válik ennek terhe.
Családi rendszerünk nagymértékben határoz meg minket. Tetszik vagy sem, saját személyiségünk mellett családunk karakterisztikája is hozzájárul, hogy azok vagyunk akik. Hogy viszonyulhatunk ahhoz, amit kaptunk?
Egyrészt követhetjük a generációs mintát, ami persze nem azt jelenti, hogy pontosan ugyanazt tesszük, mint elődeink, de mégis hasonló úton járunk. Vagy pedig ellene megyünk a kapott örökségnek, sok esetben úgy, hogy ezzel családi rendszerünket szolgáljuk.
Ha a Csokoládéra ilyen szempontok szerint tekintünk, akkor Chitza (Vianne anyja) követte a kapott mintát, bár részben szakított a hagyományokkal, hisz európai férje volt. Vianne szintén elfogadó volt sorsát tekintve, de valószínűleg lánya erős hatására is, megszületett benne a változás igénye. Tisztelettel elfogadta a sorsot, amit ősei választottak, és meghozta a döntést, hogy ő másképp csinálja. A családállítás – melyet Bert Hellinger német terapeuta foglalt össze – egyik fő csapásiránya pont ez. Meghajolni felmenőink előtt, szeretettel visszaadni a terheket, melyek nem hozzánk tartoznak, és elfogadásukat kérni, hogy mi egy kicsit másképp élhessünk, az ő tiszteletükre is. Ehhez azonban rengeteg munkára van szükség önmagunkon is, ami sokszor nehéz és lassú, de kétség sem fér hozzá, hogy megéri. Transzgenerációs mintáink és saját személyiségünk mélyebb ismeretével, sokkal tudatosabban járhatjuk utunkat, könnyebben küzdjük le az előttünk álló akadályokat, és mélyebb szeretettel és elfogadással tudunk tekinteni magunkra is.
Ahogy Vianne is le tudott telepedni, állandó otthont és biztonságot teremtett gyermekének. Ennek a változásnak köszönhetően a párkapcsolat is helyet tudott kapni életében. Mert a szabadságnak, a vándorlásnak többek között az volt az ára, hogy a férfiak kiszorultak az anya-lánya szövetségből.
Az “antihős” családi mintázatának feltárása is legalább ennyire érdekes, így nem mehetünk el szó nélkül az ő mozgatórugói mellett sem.
Reynaud konzervatív felfogása és rugalmatlansága nagyrészt betudható családi hagyományainak. Filmünk története idején az arisztokrácia már rég lecsengett, mégsem lehet megtagadni több száz évnyi nemesi múltat. Az sem lehet könnyű, ha a kapott értékrend, a család szentsége, a műveltség, a bigott vallásosság falain repedés keletkezik. Ezeken a réseken beszivárog annak felismerése, hogy felbomolhat a házasság szövetsége, hogy Isten tanítása többféle megközelítésből is vizsgálható, és ha valaki más értékeket képvisel, akár nyitni is lehet felé. Szép hosszú utat jár be a filmben Reynaud grófja, és ebből adódóan az ő karakterének/személyiségének fejlődése a legjelentősebb. Fel tudta vállani sebezhetőségét, emberi gyengeségét, és felsőbbrendűség nélkül vált a közösség igazi tagjává.
Carl Rogers, a humanisztikus pszichológia egyik alapítója a terápiás kapcsolatot tartotta gyógyítónak. Szerintem a Csokoládé történetét átszövő kapcsolatok ennek iskolapéldái.
Ezen belül a leginkább “kézzelfogható” személyiségfejlődést Josephine Muscat változása mutatja be. Ő a közösség fekete báránya, szinte a szánni való bolond kategóriája. Vianne felismeri, hogy Josephine jóval több annál, mint ahogy a falu lakói elkönyvelik. Bántalmazó férje árnyékában, a falu értékrendjének megfelelve fulladozik házasságában. Vianne óvatos közelítéssel, lépésről lépésre segíti fejlődését. Ezáltal Josephine nemet tud mondani bántalmazó kapcsolatára, bízni tud a jövőjében, hogy egyedül is megállja a helyét. Vianne támogatja a változásban, közben átadja tudását a csokoládékészítésről. Igaz, mély barátság szövődik kettőjük között. De nemcsak Josephine gyógyul kettőjük kapcsolatában, hanem ő találja meg a módot arra, hogy Vianne érezhesse, otthonra lelt egy közösségben, és nem kell tovább vándorolnia.
Vianne képessége, hogy meg tudja nyitni az embereket, annak is köszönhető, hogy képes teljes figyelmével feléjük fordulni, és persze fantasztikus bonbonjainak is. (Ne feledkezzünk meg a csokoládé szervezetre gyakorolt jótékony hatásáról! 🙂 ) A belőle áradó derű és őszinte érdeklődés teszi lehetővé a kapcsolódást. A boltban alkalmazott asszociációs játékkal vásárlói tudattalanját hívja játszani, hogy ebből találja ki kedvencüket.
Számos összekapcsolódást lehetne még boncolgatni, melyek közül néhányat akár csak érintőlegesen is, de érdemes megemlíteni.
A Vianne és Roux között kibontakozó szerelem, ami megszínezi és áthatja a történetet. Két ember egymásra találása, akiknek létfontosságú a szabadság és a függetlenség. Vajon le tudnak telepedni a kis faluban és megállapodni egymás mellett?
Armande – Caroline – Luke, egy másik családi rendszer, nagymama – anya – unoka egymáshoz való viszonya. Felfedezhető a nagyszülői és szülői értékrend közötti szakadék, ami meggátolja a szeretetteli kapcsolatot a generációk között. Megjelennek a családi titkok, a tabuk, a feldolgozatlan gyász. Ez utóbbi főként Luke rajzaiban érhető tetten.
A Csokoládé, bár romantikus film besorolást kapott, nem akarja elhitetni, hogy az élet süti és szivárvány. Minden megtalálható, ami az életünkben is. Generációs terhek, titkok, kirekesztés, konfliktusok, veszteségek, gyász, örömteli pillanatok, megtartó kapcsolatok, meghitt szeretet.
Nem tudnám letagadni és nem is akarom, mennyire szeretem ezt a filmet. A színészi játék fantasztikus, a karakterek és fejlődésük vagy nem fejlődésük látványos, de nem erőltetett. A képek gyönyörűek, főleg a csokoládé készítéséről vagy Armande születésnapi vacsorájáról, ahol szinte szánkban érezzük az ételek ízét. Juliette Binoche mosolyától őszintén azt érzem, minden rendben lesz, a világ jó hely. Rachel Portman zenéje pedig felteszi az i-re a pontot.
Lehet, azért is szeretem ennyire, mert amikor 20 évesen egy kávézóban (ha nem is csokoládé boltban) dolgoztam, részben átélhettem, ami a filmben megjelenik (és nem csak azért, mert milliószor meghallgattuk a zenéjét). A közösséget, a mély barátságot, a fiatal felnőttség addig soha nem tapasztalt elképesztő szabadságát, és talán, hogy én is letehettem valamit ott a női sorsomból. De ez már egy másik történet…
Felhasznált irodalom:
Bert Hellinger A forrás nem kérdi, merre visz az útja, Bioenergetic Kiadó Budapest 2009.
Mark Wolynn Örökölt családminták Édesvíz Kiadó Budapest 2020.
Fotó:
Csokoládé című film, imdb
Vélemény, hozzászólás?