„A gyerekeknek alapvető és elidegeníthetetlen joguk, hogy táplálják, ruházzák, óvják és védjék őket. De a fizikai jogok mellett joguk van ahhoz is, hogy emocionális gondoskodásban részesüljenek, tiszteletben tartsák érzelmeiket, és úgy bánjanak velük, hogy kifejlődhessen önbecsülésük. A gyerekeknek ezenkívül joguk van hibákat elkövetniük, és joguk van ahhoz, hogy testi vagy érzelmi bántódás nélkül fegyelmezzék őket. Végül a gyerekeknek joguk van ahhoz, hogy gyerekek lehessenek. Joguk van korai éveiket játékkal, spontánul és felelőtlenül eltölteniük. Magától értetődő, hogy a szerető szülő a felnövekvő gyermeket segíti az érésben azzal, hogy rábíz egyes feladatokat és házi teendőket, de soha nem a gyerekkor rovására.” /Susan Forward: Mérgező szülők/
Röviden összegezve: a gyereknek joga van „csak” gyereknek lenni. És a szülőknek kötelességük lenne ezt biztosítani.
Ám sajnos nem minden gyereknek adatik ez meg…Van aki „csak” nem az életkorának megfelelő feladatot kap, vagy „csak” nem kapja meg az érzelmi gondoskodást, vagy/és „csak” verbális bántalmazást kell folyamatosan elviselnie, de olyan is van, akit abuzálnak, akár szexuálisan, azok az emberek, akikben ő bízik, és akiknek védeniük kellene őt.
Mérgező Szülők című könyvében Susan Forward különböző „kategóriákba” sorolja ezeket a szülőtípusokat, és bár van eltérés köztük, de egy biztos: számtalan lelki sérülést hagynak maguk után a gyerekükben, olyanokat, amelyek az egész életüket, az élethez való hozzáállásukat befolyásolja. Legalábbis mindaddig biztosan, amíg ezeket nem kezdik el feldolgozni.
Íme a 7 különböző „mérgező szülő” kategória
Az „istenszerű szülőket” úgy tudjuk elképzelni, mint ahogy anno a görög isteneket leírták. Ők minden fölött ítélkeztek, és ha elégedetlenek voltak, büntettek. Persze, hogy mitől voltak elégedetlenek vagy elégedettek, azt úri szeszélyük befolyásolta, nem kellett következetesnek lenniük. Egy ilyen – következetlen, büntető, kénye-kedve szerint viselkedő – szülő (vagy isten?) mellett felnőni, vagy legalábbis megpróbálni felnőni, elképesztően nehéz. Kisgyermekként nekünk a szülő jelenti a „világot”, az ő cselekedete – minthogy nincs más viszonyításunk – a normális, meg sem kérdőjelezzük a viselkedése helyességét. Tehát ha büntettek, akkor biztosan megvolt rá az okuk, másként nem csinálnának ilyet. És így veszi a gyerek magára a felelősséget, mert másként nem tudja „megérteni”, értelmezni, hogy miért bánnak így vele. Egyedüli válasz: mert ő a rossz, tehát megérdemli.
Az „alkalmatlan szülők” a fizikai szükségletet ugyan biztosítják a gyerek számára, de már az érzelmi igényeit nem tudják kielégíteni, nem védik meg az érzelmi ártalmaktól, nem adnak morális és etikai útmutatót. Mindezt azért, mert az ő érzelmi és lelki szükségleteik sem kerültek kielégítésre gyermekkorukban, így nem tudják, hogyan kellene megadni ezt. Sőt, a saját érzelmi hiányuk betöltését is a gyerekeiktől várják el, követelik, rájuk téve ezt a koruknak nem megfelelő terhet. Ilyenkor gyakran a gyermek lesz a saját szülője, felborítva a szerepeket. Nem lesz, akire felnézzen a gyerek, nincs, akire támaszkodhat, sőt a szülő is rátámaszkodik. /Személyes tapasztalat: családállítás során sok esetben megmutatkozik a térben ez a szerepcsere, amikor fizikálisan is látszik, hogy a gyerek nem a saját helyén van a családi rendszerben, hanem akár valamelyik szülő mellett, társként, vagy mögötte, szülői minőségben./
Az „irányító szülők” klasszikus mondata: „De hát csak a javadat akarjuk!” Szögezzük le, hogy alapvetően az irányítás a megfelelő időszakban és mértékben nem káros, 1-2 éves korában természetesen rá is szorul a gyermek erre az óvó irányításra. A gond akkor van, ha már az életkor nem indokolná, ám a szülő még mindig irányítja a gyereket, persze a „legjobbat akarom neked” felkiáltással. Viszont így visszatartja attól, hogy kipróbálja magát, hogy önállósodjon. A szülő tudattalan haszna ebben, hogy elkerülheti az „üres fészek szindrómát”, mert így folyton érezheti, hogy szükség van rá. Mit okoz ez a gyerekben? Egy állandó aggodalmat, esetleg rettegést, és azt az érzést, hogy egyedül tehetetlen és képtelen boldogulni. Így felnőtt korában is szülői útmutatásra szorul, erős függőségi viszony alakul ki, ahol a szülő az irányadó az életében.
Az „alkoholista szülő” (vagy egyéb függőség, nem csak az alkohol) esetén egy fajta speciális családi dinamika működik. Egyrészt a szerepeket tekintve a függő személy mellett megjelenik a megmentő (ez a másik szülő), akinek életfeladata (társfüggősége miatt), hogy az alkoholistával és annak megmentésével foglalkozzon. Ezáltal a gyerekre már nem jut kellő idő és figyelem, így ő egy idő után láthatatlannak érzi magát, ő és az ő problémája mindig háttérbe szorul a „fő-probléma”, az alkoholista szülő mellett. Ezt még tetézi, hogy kifelé a legtöbb család ezt titokban tartja, legalább a látszata fennmaradjon egy „normális” családnak. De ez a közös titok csak még több terhet ró minden szereplőre, köztük a gyerekre is. Már korán megtanulja, hogy nem mondhat igazat, nem vállalhatja fel az érzéseit a külvilág felé, kell a látszat. Sok alkoholista szülő gyereke félénk, visszahúzódó marad, gyakori a társfüggőség kialakulása felnőttkorban. És hogy még tetézzük, megjelenik a 22-es csapdája, hisz ha az alkoholista kigyógyul a függőségéből, akkor borul a családi kényes „status quo”, a másik fél nem találja a helyét a kapcsolatban, és így ez újabb feszültséget generál a rendszerben.
A többi „mérgező szülő” kategóriáról, illetve hogy mit lehet kezdeni az általuk okozott sérülésekkel – a saját érdekünkben és a következő generáció érdekében is – a jövő heti cikkünkben olvashatsz.
Felhasznált irodalom:
Susan Forward Mérgező szülők Háttér Kiadó Kft. Budapest 2019.
Fotó:
Kat Smith, Namo deet, pixabay forrás pexels.com
Vélemény, hozzászólás?