Soron következő cikkünket rendhagyó módon olyan lenyűgöző élőlények belső világának szeretnénk szentelni, akiket állatoknak nevezünk és akikkel közösen élünk ezen a Földön. Rengeteget tanulhatunk tőlük bajtársiasságról, hűségről és kitartásról. Csecsemőkorunktól kezdve jelen vannak életünkben, a szobánk falára festve, az első könyveink és meséink hőseiként, valamint plüss játékainkon keresztül is alakot öltenek. Puszta jelenlétük által könnyedén foghat el egy mélyről felsejlő érzés: nem vagyunk egyedül.
Barbara J. King biológiai antropológus hét éven át tanulmányozta és dokumentálta az állatok társvesztéssel kapcsolatos magatartását, házi- és vadállatok reakcióit egyaránt. Munkássága alatt számos könyvet írt hasonló témákban. Megfigyelései alapján biztosan állítja, hogy létezik gyász – és megannyi sokszínű érzelem – az állatvilágban. Úgy véli, hogy sok esetben a gyász a legmegfelelőbb szó, amikor az állatok halott társaik miatti búslakodásáról beszélünk. Szemmel látható viselkedésbeli jeleik félreérthetetlen módon árulkodnak aktuális érzelmi állapotukról.
Gyászoló gyilkos bálnák
Él egy Tahlequa névre keresztelt kardszárnyú delfin a Salish-tengerben (e terület a Vancouver és Seattle előtti vizeket foglalja magába), aki 2017 nyarán 17 hónapos vemhessége vége felé közeledett. Az őt megfigyelő tudósok egytől egyig nagyon izgatottak voltak, hiszen az ezt megelőző három évben egyetlen utód sem maradt életben a rajban.
Az orkák, vagy közismert nevükön a gyilkos bálnák rendkívül intelligensek, a szakértők társas lényként tartják őket számon. Saját kultúrát alakítanak ki az óceánban, melyben kommunikálnak, megosztják szokásaikat és táplálékukat. Aktívan tanítják utódaikat, sőt mi több, mélyen kötődnek egymáshoz.
A raj, amelyben Tahlequa él viszont komoly bajba került az utóbbi esztendőkben, amióta élőhelyükön kedvenc táplálékuk, a királylazac állománya folyamatosan csökkenni kezdett, a környezetszennyezés pedig egyre aggasztóbb méreteket ölt. Ennek dacára Tahlequa világra hozta borját 2018 júliusában, aki születését követően sajnos hamarosan elpusztult.
Ami ezután történt megrendítő hatást gyakorolt a tudósokra világszerte. A nőstény nem engedte kicsinyét a mélybe merülni, akit a testén hordozott és úgy úszott tovább, még erős árral szemben is. Ezt a magatartást 17 napon át fenntartotta, mialatt több, mint 1600 kilométert tett meg. Csupán ezután engedte borját végleg elsüllyedni. Nem ez az első alkalom, amikor az orkák rendkívüli szociális érzékéről hallunk, ami fajtársaikkal való kommunikációjukon is túlmutat. Vajon miért tértek vissza a ködben rekedt kutatókért és miért vezették hajójukat hosszú kilométereken keresztül, míg házaik fel nem tűntek a horizonton? Ez az eset többször is előfordult.
Elefántok kegyelete
King professzor mesél egy kenyai elefánt, Eleanor vívódásáról is, aki egy nap eltörte lábait, majd hamarosan összeesett. Egy másik nőstény, Grace azonnal a segítségére sietett és mindent bevetve próbálta talpra állítani. Először sikerült, azonban Eleanor rövidesen megint a földre rogyott. Ezután Grace egyre nyugtalanabbá vált, bökdösni kezdte társát, miközben folyamatosan morgott. Eleanor végül elpusztult.
Hamarosan egy másik család nőstény tagja érkezett a helyszínre és a test felett virrasztott, miközben folyamatosan ringatózott. A következő hét során egy csordányi elefánt jelent meg öt különböző családból, akiknek viselkedése a gyász egyértelmű jeleit mutatta.
Az állati gyász tünetei
– önkéntes izoláció
– étvágytalanság
– álmatlanság
– depresszióra utaló magatartás
– nyugtalan ringatózás
Madarak és a gyász
Ahhoz, hogy hiteles képet kapjunk az állatok érzelmi állapotáról, fontos megfigyelnünk a veszteség előtti és utáni magatartásukat is, majd összehasonlítani azokat, így növelve az értelmezés pontosságát.
Az antropológusnő két kacsa, Harper és Kohl történetét írja le példaként, akik egy amerikai kacsamájnevelő telepen nőttek fel, ahol módszeresen bántalmazták őket. Testileg és mentálisan is igen rossz állapotban voltak, amikor egy alapítvány megmentette őket. Rehabilitációjuk sikeresnek bizonyult, ettől fogva négy éven át töltötték napjaikat szoros barátságban és módszeresen felkerestek egy kis tavat, ahol együtt időztek. Kohlt azonban egy gyógyíthatatlan lábbetegség miatt elaltatták. A madarak gondozói egy hirtelen ötlettől vezérelve lehetővé tették Harpernek, hogy láthassa barátja tetemét, akit először bökdösni kezdett, majd hozzá bújva még egy órán át mellette maradt. A továbbiakban heteken át visszatért a közös tavukhoz és többé senkivel nem barátkozott. Két hónapon belül sajnos ő is elpusztult.
Az írónő beszámol egy búslakodó szamár esetéről is, akit új menhelyre szállítottak, ahol egyedüli szamárként beilleszkedési problémái támadtak. A Lena névre hallgató patás végül igaz barátra lelt egy idősebb ló, Jake személyében, akivel három éven át szoros közelségben élt. Sajnálatos módon Jaket 32 éves korában hirtelen el kellett altatni, amit Lena igen nehezen viselt. Barátja sírja felett ácsorogva keservesen bőgött, sem enni, sem inni, vagy odébb állni nem volt hajlandó. A szakértők szerint ilyen esetekben fontos, hogy időt adjunk a gyászoló állatnak, emellett pedig minél több szeretetben részesítsük és segítsünk neki új barátokra találni.
Harperrel ellentétben Lenanak végül sikerült továbblépnie és új kapcsolatokat létesítenie.
A gyász határai
Vajon miért nem hallunk gyászoló bogarakról vagy lepkékről?
A folyamat kialakulásához az alábbi feltételeknek kell teljesülnie az állatvilágban:
– nagyon közeli kapcsolat megléte
– környezeti hatások, mint befolyásoló tényezők
– aktuális körülmények
Állati elmék
Egy amerikai ökológus, Carl Safina egy másik kérdésre is választ keres:
Kicsodák ők valójában és mi járhat a fejükben?
Az emberi elme sajátossága, hogy igyekszik azt gondolni, hogy csak ő képes szeretetre. De akkor mit csinál a többi élőlény agya?
Számos módszer áll rendelkezésünkre, hogy választ kapjunk. Megvizsgálhatjuk az agyukat, megfigyelhetjük a viselkedésüket és a tetteiket. Az értelem működése főként a viselkedésben érhető tetten. Az ökológus beszámol egy elefánt csorda esetéről, akik semmilyen reakciót nem mutattak, amikor a tudósok egy bokorba rejtett hangszórón keresztül turisták hangját játszották le nekik, mivel azok sosem háborgatták őket. Abban az esetben azonban, hogyha pásztorok hangját játszották le, akik lándzsáikkal gyakran az életükre törtek, csordákba rendeződve futottak el. Az elefántok tehát nemcsak ismernek bennünket, de azzal is tisztában vannak, hogy különféle emberek léteznek: némelyek békések, míg mások veszélyesek.
Mit tehetünk egyéni szinten egy etikusabb világért?
– szánj időt a közvetlen környezetedben élő állatok megfigyelésére, mérd fel szükségleteiket, kapcsolatrendszerüket
– tudatos vásárlással lehetőség szerint a helyi kistermelőket részesítsd előnyben a nagy gazdaságok, telepek helyett
– próbáld meg mérsékelni a háztartásod műanyaghulladék termelését, hiszen a számunkra haszontalanná vált árucikkek számos esetben a szeméttelepekről egyenesen a madarak, valamint fiókáik gyomrába kerülnek
– beszélgess gyermekeddel/gyermekeiddel az élővilágról és az egyéni felelősségükről annak jövőbeni megőrzése érdekében
– válassz olyan kozmetikumokat, melyek nem érintettek az állatkísérletekben
Tény, hogy az állatok tőlünk eltérő módokon gyászolnak. Velünk ellentétben képtelenek lerajzolni bánatukat, vagy kiírni magukból gyötrő gondolataikat, ettől függetlenül azonban gyászuk valódi és mély nyomot hagy bennük. Fontos tudatosítanunk tehát, hogy nem mi vagyunk az egyedüli érző lények, akik szeretnek és gyászolnak. Ha komolyan vesszük a feltételezést, miszerint az állatok számos különféle összetett érzés megélésére képesek, mint például a remény vagy az öröm, talán másképp tekintünk majd rájuk a jövőben.
Remélhetőleg eljön az idő, amikor nem kell többé a vidámparkokban mutatványozniuk a mi szórakoztatásunkra, vagy szűk ketrecekben tölteniük orvosbiológiai kísérletekkel tarkított életüket.
A kacsák esete segít megértenünk: az étel, amit elfogyasztunk hatással van más élőlények létezésére, hiszen a tudomány mai állása szerint a gazdaságokban élő haszonállatoknak is komplex érzelmei vannak.
Amennyiben ezt beismerjük, feltehetően egy élhetőbb és boldogabb világot teremthetünk számukra, vagy legalább sikerülhet csökkenteni a szenvedésüket.
Felhasznált irodalom:
The ‘grieving’ orca mother? Projecting emotions on animals is a sad mistake | Jules Howard | The Guardian
Barbara J. King: Grief and love in the animal kingdom, www.ted.com
Carl Safina: What are animals thinking and feeling? www.ted.com
Fotó:
Laraine Davis, pexels pixel unit, pexels pixabay forrás pexels.com
Vélemény, hozzászólás?