Hogyan érthetjük meg jobban gyermekünket az egyes életkorokban? Hogyan segíthetjük őket, hogy érzelmileg egészséges felnőtt váljon belőle? Hogyan támogathatjuk abban, hogy ne szorongjon az elé kerülő akadályoktól?
Minden egyes életkornak megvan a sajátos, fejlődésben betöltött szerepe. Ezeket fogjuk, most górcső alá venni csecsemőkortól egészen a kamaszkorig.
Azzal, hogy a szülő odafigyel az újszülött gyermekére és reagál az érzéseire, már elindul az érzelmi kommunikáció közöttük. Már a csecsemők is aktív szerepet játszanak a társas érintkezésekben, elvárják, hogy szórakoztassák őket és érzelmi kapcsolatot akarnak kialakítani a szüleikkel. Ilyenkor még ugyan nem tudnak verbálisan kommunikálni, de már remekül utánoznak arckifejezéseket, mosolyognak, nyelvet nyújtanak. Azzal, hogy a csecsemők megtanulják olvasni és utánozni a szüleik érzelmi jelzéseit, egy másik nagyon fontos dolgot is megtanulnak, hogy hogyan tudják szabályozni a társas és érzelmi interakciók fiziológiai tüneteit. Például, ha felgyorsul a szívverése, mert olyan izgalmi állapotba került, ami már elviselhetetlen számára, vagy elfáradt, kiléphet az aktív kommunikációból, ezzel tanulva azt, hogyan nyugtassa magát. Figyeljünk a kisbaba hangulataira és azokra reagáljunk. Amennyiben elveszíti az érdeklődését, hagyjuk pihenni. Minél érzékenyebb egy szülő a gyermeke hangulatváltozásaira, annál jobban segíti érzelmi fejlődését.
A 6-8 hónapos időszak a felfedezések kora. Megjelenik az öröm, a kíváncsiság, a félelem és a frusztráció érzése. A kisbaba elkezd mászni, fizikálisan is mobil. Kialakul benne a figyelemváltás képessége, vagyis képes másra irányítani a figyelmét, úgy, hogy közben észben tart egy olyan tárgyat vagy személyt, amire vagy akire már nem néz. Egyre többet ért a kimondott szavakból is. Képes különbséget tenni emberek között, ezért ilyenkor jelenik meg először az idegenektől való félelem. Különleges kötődése alakul ki szüleihez, biztonságos bázisnak tekinti őket, úgy érzi, bátran felfedezheti a világot, mert tudja, hogy bármikor visszatérhet erre a bázisra megerősítésért. Ebben a korban úgy segíthetjük érzelmi fejlődését, ha elfogadjuk gyermekünk invitálását, játszunk a játékaival, és utánozzuk az érzelmi reakcióit.
A 9-12 hónapos időszakban kezdik megérteni, hogy az emberek képesek megosztani a gondolataikat és az érzelmeiket egymással. Ezzel egyidőben azt is megérti, hogy a tárgyaknak és embereknek van egy bizonyos állandósága, kezdi érteni, hogy attól, mert nem látja, még létezik. Tudja, hogy létezünk akkor is, amikor nem vagyunk mellette, de azért még hiányzunk neki és követeli, hogy vele maradjunk. Úgy tudunk segíteni gyermekünknek, hogy megbirkózzon az elválás okozta szorongással, ha megnyugtatjuk, hogy vissza fogunk jönni. Közben figyeljük a saját érzelmi jelzéseinket is, mert ha mi is szorongunk vagy félünk az elválástól, jó eséllyel a gyermekünk is átveszi ezt az érzelmet.
A gyerekek 1-3 éves korban ébrednek öntudatukra és életükben először válnak engedetlenné. Ennek az időszaknak a legfontosabb fejlődési feladata, a gyermek önálló emberi lényként való megalapozása, ezért próbáljuk kerülni az olyan szituációkat, melyekben tehetetlennek érzi magát. Fejlettségének megfelelően adjunk neki választási lehetőséget. Már nagyobb érdeklődést mutatnak más gyermekek iránt, nem alakultak még ki bennük a szociális készségek, hogy együtt is játszanak. Saját szabályzatuk van a tulajdonjogra, ami így fest:
- ha meglátom, akkor az enyém
- ha a tiéd és én akarom, akkor az enyém
- ha az enyém, akkor az örökre az enyém
Ez a hozzáállás nem az önzésen alapul, egyszerűen a gyermek fejlődő önképének kifejeződése. Az osztozkodás értelmetlen számukra. A tárgyak miatti vitákat nem lehet teljesen kiiktatni. Segíthetünk gyermekünknek azzal, hogy azonosítjuk és megnevezzük az érzelmeit, a haragot a frusztrációt, de ebben a korszakban minden konfliktust és kihívást a gyerek szemszögéből vizsgáljunk.
Négyéves korukra a gyerekek már általában magabiztosan járnak-kelnek a világban, új barátokkal ismerkednek meg, képesek erős és hosszantartó kötődést kialakítani más gyerekekkel. Fontos, hogy a szülők komolyan vegyék és tiszteletben tartsák ezeket a kapcsolatokat. Leginkább párban szeretnek játszani, nem tudják még kezelni az egynél több kapcsolatot, így gyakran kirekesztenek másokat, illetve kirekesztődnek. Azonban ez nem feltétlenül a gonoszság jele. A szülő ilyenkor azt teheti, hogy útmutatást nyújt a gyereknek, hogyan kezelje nagyvonalúbban a társas kapcsolatait, rávilágíthat olyan értékekre, mint a kedvesség vagy mások érzéseinek tiszteletben tartása. A 4-7 éves korban, óvodáskorban már elég idős ahhoz, hogy fel tudja fogni az olyan borzalmakat, mint a lakástűz, háború, betörés és a halál, tennie kell valamit, hogy az ezektől való félelem ne nyomja agyon. Ebben az életkorban gyakran a szerepjátékok segítenek nekik feldolgozni a problémákat és megbirkózni a mindennapi élet feszültségeivel. Nem szerencsés, ha egy gyermeket a félelem akadályoz meg abban, hogy felfedezze a világot. Segítsünk a gyermekünknek felismerni és megnevezni a félelmeit, amikor az felbukkan, beszéljünk róla empatikus módon, adjunk ötleteket, hogyan birkózhatna meg velük, vagy mondhatunk példákat arra vonatkozóan mi hogyan előzzük meg a tragikus végkimenetelt.
Iskoláskorban (8-12 éves kor) a gyerekeknél egyre inkább kialakul az igény egy nagyobb szociális csoporthoz tartozásra. Elsődleges motivációjuk a megszégyenülés elkerülése. Nem mindegy milyen ruhát viselnek, milyen táskát hordanak, milyen tevékenység közben látják őket. Könyörtelenek tudnak lenni egymás piszkálásában és megalázásában, ezért hamar megtanulják, hogy ezekre a legjobb érzelmi reakció az érzelemmentesség. Egyfajta érzelmetlenítést hajtanak végre önmagukon, a társaikkal folytatott interakciókban. Fontos, hogy ebben a korban már nem állja meg a helyét az a stratégia, mint óvodáskorban, mert az érzelmek kinyilvánítását a gyengeség jeleként értékelik. Miközben elnyomják az érzéseiket, fokozatosan ráébrednek az intellektus hatalmára. Elkezdenek kételkedni, megkérdőjelezni és gondolkodni, tiszta világokról ábrándoznak, ezért gyakran tekintik a felnőtteket képmutatónak, így az ő kigúnyolásuk és megvetésük lesz a gyermek kedvenc érzelme.
A kamaszkor az az időszak, amikor felmerülnek az identitással kapcsolatos nagy kérdések: Ki vagyok? Mivé leszek? Kivé kellene lennem? Ezért ne lepődjünk meg, ha gyermekünk kizárólag önmagával van elfoglalva. A baráti kapcsolatok kerülnek középpontba, de legtöbb esetben ezek a barátságok csak arra szolgálnak, hogy segítségükkel felfedezhessék saját személyiségüket, barátjukat egyfajta tükörként használva. Emellett a hormonális változások kontrollálatlan és gyors hangulatváltásokat idézhetnek elő. Ennek az önfelfedező kornak a legfontosabb feladata, az értelem és az érzelem integrálása, az ezek közötti helyes egyensúly megtalálása, például olyan döntésekben helyt állni, amikor a szíve mást diktál, mint az esze. A tinédzserkor egyben a leválás korszaka is. Fontos tanulási szakasz ez a szülőnek is, hogy gyermekünknek az önfelfedezés nagy részét nélkülünk kell végigcsinálnia. Fogadjuk el, hogy gyermekünknek van magánélete! Ne hallgassuk ki a beszélgetéseit, ne olvassunk bele a naplójába, ne faggatózzunk, mert ezzel azt az üzenetet közvetítjük, hogy nem bízunk benne. Tartsuk tiszteletben az ahhoz való jogát is, hogy időnként nyugtalan és elégedetlen legyen. Érzékeltessük gyermekünkkel, hogy az érzései jogosak és helyénvalók. Készüljünk fel rá, hogy kamasz gyermekünk olyan ruhát, frizurát, zenét, művészetet vagy nyelvet fog használni, ami nem tetszik nekünk. Ezeket nem kell helyeselnünk, de ne is tegyünk magunkévá, elég, ha elfogadjuk azokat. Mutassunk tiszteletet kamasz gyermekünk iránt! Kerüljük a piszkálódást, a kritikát és a megalázó megjegyzéseket. Közvetítsük a saját értékeinket a gyerek felé, de bármiféle ítélkezés nélkül. Buzdítsuk önálló döntésekre! Bízzunk a döntésében, és próbáljuk megállni, hogy figyelmeztetés gyanánt döntése lehetséges katasztrofális eredményéről spekuláljunk.
Az érzelmi fejlődésnek a nagykorúsággal szerencsére koránt sincs vége, azonban gyermekünk érzelmi fejlődésére hatni eddig van a legnagyobb lehetőségünk.
Felhasznált irodalom:
John Gottman – Joan Declaire : Gyerekek érzelmi intelligenciája Jaffa Kiadó Budapest 2016.
Fotó:
Robert Collins forrás unsplash.com
Vélemény, hozzászólás?