Én nagyon szerencsés vagyok, teljesen simán feldolgoztam a szüleim válását, Ők is tök normálisak egymással, velem, összejárunk! Szóval „minden a legnagyobb rendben” – mindig ezt mondtam, és hittem is, majd’ 30 évig… aztán rádöbbentem!
Még ma is hatással van az életemre a szüleim válása, még ma is befolyásolja a kapcsolataimat. Amikor én gyerek voltam, minden második barátomnak már elváltak a szülei, vagy épp folyamatban volt a válás. Semmi meglepő nem volt, teljesen szokványos történet, hogy a felnőttek már nem akartak együtt maradni. Gyakran a gyerekeknek is könnyebbség volt elvált, mint folyton veszekedő szülők gyermekeinek lenni (bár a kettő sajnos nem feltétlenül zárja ki egymást). És ugyan ma is érzem a szüleim válásának hatását, továbbra is azt vallom, hogy ne a gyerek(ek) miatt maradjon együtt két ember, mert az sem egy jó megoldás.
Mi akkor a megoldás?
Ha már nem lehet megmenteni a kapcsolatot, egy kulturált válás 2 felnőtt, a gyerek(ek) érdekeit szem előtt tartó felelős szülő között, akiknek közös érdekük és céljuk, hogy a gyermekük a lehető legkevésbé sérüljön az ő döntésük révén. Ne legyen egyik félnek sem a „bábja”, ne hallgassa, hogy „Apád elhagyott minket egy másik nőért!”, vagy „Anyád sosem volt itthon, mindig a munka, meg a buli”, ne ő legyen a döntőbíró vagy a társ, esetleg a barátnő… nem, Ő a gyerek, akinek a saját gyerek szerepében kellene maradnia, és mindemellett ne kelljen választania a szülei között.
Mi ebben a nehézség?
Hogy emberből vagyunk. Hogy a sérelmeinket, az igazunkat el akarjuk mondani, meg akarjuk mutatni és támogatókat keresünk. Nem tudatosan persze, egy szülő (alapból) nem akar rosszat a gyermekének, de mégis óhatatlanul is mondhat olyat az exére (vagy leendő exére), ami nem a gyerekére tartozik. Nem beszélve arról, amikor tudatosan demoralizálja a másik szülőt. Nálunk nem volt tányérdobálás, hangos szavak, veszekedések, tudatos lejáratások, ne adj’ isten verekedések. Még csak nem is szidták egymást! De voltak elejtett mondatok, amiről jobb lett volna nem tudni. Nagyon vágytam volna egy olyan gyerekkorra, amikor nem kerülök lojalitáskonfliktusba, amikor nem kérdezik meg, hogy kinél szeretnék maradni.
Persze 11 évesen azt éreztem, hogy számít, én mit akarok… de 11 évesen választanom kellett a két szülőm között és az egyikre nemet mondanom, az egyiket „hátrahagynom”.
Ezt csak ma értettem meg, hogy mennyire fájt akkor ez a döntés. Ez is közrejátszik, hogy még ma is nehezen okozok fájdalmat másnak, nehezen hagyok hátra kapcsolatokat, embereket.
Azt mondják, egy gyerek mindig egy párnak látja a szüleit, akkor is, ha már nincsenek együtt. És bár azt gondolom, hogy jobb nekik külön, a foglalkozások során mégis „együtt” voltak nekem is. És bár Ők még nagyon intelligensen és kulturáltan oldották meg az egészet, mégis maradtak sérülések, amik akkor nem látszottak, ezzel csak közel 30 év után szembesültem, hogy ezek még ott vannak, mélyen eltemetve, jó alaposan letakargatva… de ami felszínre akar jönni, az talál utat így vagy úgy.
És ez a legjobb, ami történhet!
Mert ezek a sérülések befolyásolják az egész életet. Ha ezek a tudattalanban maradnak, akkor sosem tudnak gyógyulni, sosem tudok gyógyulni. Nem jövök rá, hogy Apa nem engem hagyott el, hanem Anyát, hogy én is szerethető vagyok, fontos vagyok, lehetek a legfontosabb, az egyetlen. És hogy megértem, hogy a szüleim csak annyit tudtak adni, amennyit Ők is kaptak. Hogy a legjobbat akarták mindig nekem, és szeretnek. És ennél többet nem kérhetek, várhatok!
Viszont ehhez a felismeréshez hosszú út vezetett, amin én viszonylag későn indultam el. Ma azt mondom, jobb lett volna előbb, de persze sosem késő. Az önismereti utam során számtalan olyan emlék, érzés jött elő a tudattalanomból, amiket meg kellett látnom és értenem, és így már el tudtam fogadni a részemként. Ráláthattam, hogy hogyan befolyásolták (némelyik még ma is) a működésemet, a kapcsolataimat.
Összegezve: nem alapítottam/alapítok klubot az elvált szülők gyermekeinek, de hiszem, hogy egy ilyen esemény feldolgozásához érdemes segítséget kérni. Egy szakemberrel való munka olyan későbbi elakadásokat tud megelőzni, amire jelenleg talán nem is gondolnánk (akár párkapcsolat, munkahelyi viszonyok, gyerekvállalás, stb.).
Sokat adhat a válófélben lévő szülőknek is, hogy Ők is „jól” szeressék és támogassák a gyermeküket ebben a helyzetben, és persze óriási segítség az elvált szülők gyerekeinek, legyenek még gyerekek, kamaszok, vagy akár már felnőttek.
Felhasznált irodalom:
L. Stipkovics Erika: Szeretettel sebezve HVG Kiadó Budapest, 2015
L. Stipkovics Erika: Harmóniában egymással – újabb 11 tévhit párkapcsolatainkról HVG Kiadó Budapest, 2014.
Deliága Éva: Ketten háromfelé – Válás gyerekkel HVG Kiadó Budapest, 2018.
Fotók:
Kelly Sikkema, Dimitri forrás Unsplash
Vélemény, hozzászólás?