A gyász és a gyászfolyamat két szempontból is megúszhatatlan. Egyrészt élete során mindenki találkozik valamilyen veszteséggel, hiszen a haláleseten túl, egy kapcsolat vagy akár munkahely megszűnése is az elgyászolandók listáját bővíti. Másrészt azért sem lehet elkerülni, mert az elengedésig el nem jutott gyász-folyamat a legváratlanabb pillanatban, a legváratlanabb módon fog előkerülni az életünkben. De egy biztos: előkerül, nem spórolhatjuk meg.
Miért is akarnánk megspórolni?
Mert manapság amúgy sincs időnk és bátorságunk megélni az érzelmeinket, a veszteségélmény feldolgozásával pedig végképp nem akarunk foglalkozni, hisz az hosszas és fájdalmas. Azért persze valami instant praktikára vevők lennénk, ami azonnali, varázsütésszerű megoldást ad. És nem akarok spoilerezni, de ilyen sajnos nincs. (Ha mégis valaki talál, kérem, küldje nekem is…)
Miért gond, ha nincs elgyászolva egy veszteség?
Az el-nem-gyászolt veszteség, mint egy kis időzített bomba ott ketyeg, és egyszer csak robban. Ugyanis ha elakadt a gyászfolyamatunk valahol, akkor ott marad a tudattalan félelem, hogy újra előfordulhat, újra elveszíthetünk valakit, és ez az érzés erőteljesen befolyásolja az egész életünket, kapcsolatainkat.
Mi is a gyászmunka?
A gyászmunka egy lelki folyamat, melynek során a szeretett személyről (tárgyról) fokozatosan leválunk. Tehát a valóság elfogadása ő nélküle, az elvesztett személy nélkül. Itt nagy hangsúlyt kap a fokozatosság, ami azt is jelenti, hogy minden fázison, az egyes etapoknak időt adva, egymás után végig kell mennünk.
Mik is ezek a fázisok?
Először is jön a sokk, amelynek mértéke függ attól, hogy mennyire ért váratlanul a veszteség. A tagadás során egyfajta bénultság, hitetlenkedés, mély bánat törhet elő. Ilyenkor a környezet annyit tehet, hogy mély elfogadással fordul a gyászoló felé. Fontos megemlíteni, hogy egy válás során ezt a bénultságot és bánatot az elhagyó fél is megéli, nem csak az elhagyott „privilégiuma”. Hisz a veszteség – még ha az ő döntése is volt a kapcsolat megszüntetése – számára is ott van.
A gyógyító düh, a harag fázisa során szükségszerű és nélkülözhetetlen. Sokaknak van ezzel a fázissal problémája a gyermekkorban letiltott düh miatt, így azt nem merik megélni. Illetve számos ember egy válás során ebbe ragad benne. Haláleset kapcsán a gyászoló dühe a felelősökre irányul (többek közt ezért is vannak a műhiba perek) illetve, bár gyakran nem merik felvállalni, de a halottra is. Valamint önmagukra, – ha éppen súrlódások voltak köztük – ami még bűntudattal is tetézi az amúgyis intenzív érzelmeket. Válás során ez a düh az elhagyó félre, annak családjára, illetve amennyiben volt harmadik fél is a kapcsolatban, akkor rá irányul. Sokan évekig ebben a fázisban maradnak, folyamatosan szidva az exet, és így nem jutnak el az elfogadás fázisáig. Ami igazán fontos, hogy csak a düh megélésével és nem elfojtásával leszünk képesek elengedni.
Az alkudozás fázisa során megjelennek a „mi-lett-volna-ha” gondolatok… Halálesetnél például: mi lett volna, ha aznap én vezettem volna, ha másik orvoshoz is elvittük volna, ha előbb mentünk volna doktorhoz stb. Válásnál pedig felmerülhet, hogy ha elmentünk volna párterápiára, ha jobban figyeltünk volna a másikra és a többi, és a többi. Ezek a felvetések mind azt a célt szolgálják, hogy eltávolítsanak a fájdalmas valóságtól, amivel még nem akarunk/tudunk szembesülni.
A depresszió szakaszában azonban már megérkezik a valóság. Itt már előkerülnek a szép emlékek is, és egyre erősebb a racionális elfogadás. Jeles évfordulókon ismét felerősödhetnek tünetek, az érzések, a hiány és szomorúság is visszatérhet, illetve akár egyfajta belső párbeszéd is kialakulhat az elhunyttal. De ez mind jóhír, hisz ezek segítik és előkészítik az elfogadást.
Végül hullámvölgyek és hegyek után elérkezik a várva várt elfogadás. Ekkor már nem a veszteség és a múlt köti le a gyászoló figyelmét, hanem elkezd újraépülni az önmagához és világhoz való viszonya. Itt – bár az emlékek megmaradnak – képes előre tekinteni, illetve az érzelmi hullámzás is megszűnik. Válás esetén itt már reálisan látjuk a kapcsolatot (a pozitívumokat és negatívumokat egyaránt), a saját szerepünket benne, ismét látjuk értékeinket, önbizalmunk újraépül.
Milyen hosszú a gyászfolyamat?
Amikor benne vagyunk, végeláthatatlannak tűnhet. És bár ez egyénenként eltérő lehet, nem véletlenül „találták ki” a gyászévet, azaz hogy az özvegy 1 évig feketét hord a haláleset után. Az 1 év általában szükséges a folyamathoz, gyerekek esetében fél év is elegendő lehet ehhez. A fekete ruha pedig jelzi a környezete számára, hogy fogadja el a hullámzó érzéseit. Sajnálatos módon válás esetén nincs egy fix szín, ami azt jelezné, elváltam, légy türelmes a változó kedélyállapotom miatt.
Ugyan elkerülni nem tudjuk a veszteséget – sőt, napjainkban egyre erőteljesebben jelen van. Próbáljuk meg „jól” csinálni, megengedni magunknak az érzéseinket – igen, a dühünket is – és adjuk meg a teret és az időt minden érzésnek, magunknak. A saját érdekünkben. Amennyiben ez egyedül nem megy, érdemes szakemberhez fordulni, mert a vele folytatott közös munka, a segítő módszerek előmozdítják a folyamatot, hogy eljuthassunk az elfogadásig.
Felhasznált irodalom:
L. Stipkovics Erika: Harmóniában egymással – Újabb 11 tévhit a párkapcsolatunkról, HVG Kiadó Budapest, 2014.
filantropicum.com
Fotó:
Harli Marten, forrás Unsplash
Vélemény, hozzászólás?