Bizalom, erről fog szólni ez a cikk. Bizalom, ennek a témának a feldolgozása okozta eddig a legnagyobb fejtörést számomra. Nem véletlenül, hiszen olyan kérdéskört választottam, amiben magam is gyermekcipőben járok. Miképp írhatok akkor róla mégis hitelesen? Sokat vívódtam ezen, mégis arra jutottam, szükséges, hogy ebben a formában is foglalkozzak vele. A saját, eddigi fejlődési utamat is summázva, hogy jobban rálássak hol tartok épp ezen a területen.
A Raya és az utolsó sárkány című mese segített abban, miként is foghatom meg ezt a témát. A történet főszereplője olyan világba született, ahol ellenségesség és bizalmatlanság uralkodik, egy hajdanvolt konfliktus miatt. Egykor boldog és egyensúlyi állapot volt, emberek és sárkányok, – akik az éltető vizet hozták a világba – harmóniában éltek. Ám megjelentek a drúnok, akik elragadták a lelket és kővé változtatták áldozataikat. Minél több lelket vittek magukkal, annál erősebbek lettek. A sárkányok megállították a drúnok pusztítását, és bár az emberek felszabadultak, a sárkányok szobrok maradtak, így viszály és harc maradt az emberek osztályrésze. Raya ebbe a világba született. A történelmet ismerve bizalmatlan és ellenséges. Apja, mint a Szív törzs vezetője, törekszik egy új, közös egyensúly megteremtésére. Az új konfliktus abból fakad, hogy az emberek nem változnak, így a drúnok ismét erőre kapnak. Raya pedig felcseperedve is azon botladozik, hogy a több száz éves, ha úgy tetszik transzgenerációs örökségnek higgyen, vagy apja reményteli, bizalmat szavazó habitusának, mely benne is ott él.
Mielőtt főhősünk fejlődési útját folytatnánk, nézzük meg, honnan fakad a bizalom pszichológiai vonatkozásban. Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete szerint életünk 8 szakaszra osztható. Minden egyes szakasznak van egy dilemmája, egy fejlődési feladata, amely meghatározó a személyiség változásában. Az egyes fázisok végén gazdagabbak lehetünk egy belső énerővel.
Másképp megfogalmazva: “Az eriksoni értelembe vett identitást úgy lehet felfogni, mint a szocializáció különböző körülményei között az én és a társas világ viszonyáról alkotott viszonylag stabil mentális képet. Erikson szerint az egyénnek minden egyes krízis egy soron következő új potenciált kínál, új módokat a világ megismerésére és a vele való interakciókra.”
A megszületésünket követő 0-1 év meghatározó a bizalom kérdéskörében.
Ez az ősbizalom-ősbizalmatlanság szakasza. Szerencsés esetben az anya külső jelenségből belső bizonyossággá válik a gyermekben. Ez egy kezdetleges énazonosságot biztosít.
„Az alapvető bizalom, a szájjal kapcsolatos funkciók és élmények nyomán alakul ki: a gyermek a “száján keresztül él és szeret”. A freudi nézetekkel szemben a hangsúly azonban nem a belső kín (éhség) megszüntetésén, a megragadáson, bekebelezésen van, hanem azon a rendszeresen ismétlődő társas – kényelmet és vigasztalást nyújtó – kapcsolaton, ami az anya (vagy gondozó) személyéhez kötődik. Ha a csecsemő az anya – és ezáltal a világ – iránt bizalmat tud kialakítani, akkor kialakul az első én-erősség, a remény, amely a lét energiáját, a létezéshez való pozitív viszonyulást adja. A naponta rutinszerűen ismétlődő helyzetek nyomán kialakuló rend és bejósolhatóság biztosítja a legkorábbi alapot a pszichoszociális identitás eme első szintjének kialakulásához: a csecsemő megtanul bízni a felnőttekben, megtanul bízni saját testi működésében, végső soron önmagában. Ezen fejlődési szakasz dilemmájának sikeres feloldása esetén a következő érzések válnak elérhetővé: Van reményem. Tudok egyszerűen csak lenni. Tudok bízni másokban és magamban. Az ebben a korszakban jelentkező trauma (az anya kiszámíthatatlan, szorongó, szeretetet nem adó, stb.) azt eredményezi, hogy alapvető bizalmatlanság, gyanakvás alakul ki.”
Ugyanakkor Erikson hangsúlyozza, fontos a negatív tapasztalat is a fejlődés során. „Mert, a túlélés nehéz lenne bizonyos fokú bizalmatlanság nélkül, amely véd bennünket, ám a túlzott bizalmatlanság megfertőzheti életünk minden aspektusát, megfoszthat a szeretettől és a többi ember társaságától. A bizalom ellensúlyozza az emberi élet óhatatlan velejáróját a bizonytalanság érzését; a bizalom és a bizonytalanság optimális aránya pedig a remény forrása.”
Tehát, ahogy az életünk számos kérdésében, a bizalom területén is fontos, ne a ló egyik vagy másik oldalán üljünk, hanem rajta. (A két véglet Raya történetében is kézzelfoghatóan megjelenik.)
A saját fejlődésem során azt tapasztaltam, hogy a bizalom kapcsán a családi rendszeremben is vannak ellentmondások. Az egyik oldal inkább a távolságtartásra, a saját magam óvására int, míg a másik az odafordulást, a segítő szándékot, a támogatást hangsúlyozza. Ha ehhez még hozzáteszem a saját küzdelmemet az önmagamba vetett bizalomról vagy inkább annak hiányáról, akkor el lehet képzelni, mekkora zaj volt bennem. Gyakran kételkedtem a saját szerethetőségemben, botladoztam a szakmai és magánéleti utamon.
Most úgy érzem, helyesen használok múlt időt. Hálás vagyok, mert elértem egy olyan pontot ahol megtaláltam egy egyensúlyt. Azt is mélyen el tudom fogadni, ez múló állapot, biztosan lesznek újabb előrelépések is, de borítékolhatóan visszalépések is. Ez így van rendjén, ugyanakkor bízom magamban, van hitem, hogy meg tudom tartani magam, és ha meginognék azt is tudom, kérhetek segítséget. Akár a személyiségfejlesztő kollégáimtól, akikkel igazi, támogató közösséget alkotunk, akár terapeuta oktatóimtól, nem kell mindent egyedül megoldanom.
Raya kalandos útja során minden forrást felkutatott, hogy megtalálja az utolsó sárkányt. Ebben az utazásban bontakozik ki a valódi feladata: Feloldani magában azt a mélyen gyökerező transzgenerációs és személyes belső konfliktust, hogy bízhat-e.
Mi történik, ha megteszi és elárulják, helyesebben újra elárulják, miként a történet kezdetén ezt megtapasztalta. Jó, jó de mi van ha nem? Van bárki, aki rendelkezik azzal a képességgel, hogy megmondja mi lesz a következménye, ha valakinek bizalmat szavazunk vagy akár annak, ha nem?
Nincs garancia döntéseink kapcsán. (Nemcsak a bizalom kapcsán, hanem legyen szó bármilyen döntésről.)
Mit tehetünk mégis? Szerencsés, ha elfogadjuk, adott pillanatban erre vagyunk/voltunk képesek, és a következmények fényében akár újra is gondolhatjuk saját helyzetünket, változtathatunk.
Nekem ez komoly nehézségeket okozott, és nincsenek illúzióim biztosan lesznek még olyan helyzetek az életemben, amikor újra nehéz lesz döntenem.
Foggal körömmel tudok ragaszkodni a biztonsághoz, a kiszámíthatósághoz.
Rá kellett azonban jönnöm, ezzel a görcsösséggel, a hosszú és bonyolult elemzéssel töltött idővel megfosztom magam attól, hogy megéljem, ami jön vagy jönne. Nem tudok mindent kivédeni, nem tudok mindent megjósolni, és ha csak erre pazarolom az energiámat és időmet, akkor elvesznek a pillanatok, amiket megélhetnék.
Brené Brown nagyszerű TED előadása számomra olyan összefoglalást ad, amivel még könnyebb volt ezt megértenem: “…Tudom, hogy a sebezhetőség van valójában a szégyen és a félelem mélyén, és az érdemességért folytatott harc mélyén is, de ugyanakkor úgy tűnik, a sebezhetőség a gyökere az örömnek, a kreativitásnak, a valahová tartozásnak és a szeretetnek is.”
(A teljes előadást itt megnézheted.)
Raya történetének egy másik aspektusa is említésre méltó. A sárkányok a mesében a vizet hozták a világba, mely életet ad, táplál. (A jungi szimbólumrendszerben a víz az érzelmeket jelenti.)
Ezzel szemben a drúnok: “Egy járvány, az emberi viszálykodás hozta létre. Mindig is itt voltak várva egy pillanatnyi gyengeségre, hogy támadjanak. Ahelyett, hogy vizet és életet hoznának, féktelen tüzet hoznak, ami mindent felemészt, amíg csak hamu és kő marad.”
Számomra az emberiség történetét kísérő háborúskodás, és a napjainkat meghatározó elszemélytelenedett, fogyasztói szemléletmód kártékonyságát jelenti a fenti meghatározás. A valódi értékek egyre inkább háttérbe szorulnak, és ez ellen érdemes lenne mindannyiunknak tenni.
Pláne a karácsonyi időszakban fontos, hogy ne a tárgyakra, ne az anyagi javakra fordítsuk a figyelmünket, hanem arra, amiről ennek az ünnepnek és a mindennapjainknak is szólnia kellene. A várakozás, a figyelem és a figyelmesség, a közös idő, a szeretet és a család fontosságáról. Ahhoz, hogy a világ jobb hely legyen, – nem csak karácsony közeledtével -, mi is hozzá tudunk járulni.
Ha megtaláljuk az önmagunkba vetett hitet, bizalmat és meg tudjuk tenni az első lépést.
Ismét Brené Brownt idézve: “És az utolsó dolog, ami talán a legfontosabb, hogy el tudjuk hinni, elegek vagyunk. Mert ha abból indulunk ki, hogy “Elég vagyok”, akkor már nem kiabálunk, hanem elkezdünk figyelni, kedvesebbek és gyöngédebbek leszünk a körülöttünk lévőkhöz, és egyben kedvesebbek és gyöngédebbek leszünk önmagunkhoz is.”
A karácsonyi időszak és az év végének közeledte, a rövidebb nappalok segíthetnek abban, hogy jobban befelé tudjunk figyelni, magunkba nézni.
Mindenkit arra biztatok, vegye kezébe a saját belső térképét, terítse ki az asztalra, és induljon el a belső forrásaihoz, mert ezek segítségével érhet el az óceánig.
Buen Camino! 🙂
Felhasznált irodalom:
L. Stipkovits Erika: Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete Személyiségfejlesztő Akadémia belső jegyzet
http://janus.ttk.pte.hu/tamop/kaposvari_anyag/jozsef_istvan/a_pszichoszocilis_fejldselmlet.html
https://pszichologia.szeszterke.ro/erikson-pszichoszocialis-fejlodeselmelete/
Szó szerinti idézet: 2. pont 1.-3. szakasz
https://tudasbazis.sulinet.hu/hu/szakkepzes/rendeszet/pszichologiai-szocialpszichologiai-alapismeretek/a-fejlodesi-stadium/erik-erikson-elmelete
Szó szerinti idézet: 2. bekezdés 4. szakasz, 4. bekezdés 3.-5. szakasz
TED: Brené Brown – The power of vulnerability
Fotó:
Raya és az utolsó sárkány képkivágás 21:25 Walt Disney Pictures
Vélemény, hozzászólás?