Az emberi működés egyik legérdekesebb és legmeghatározóbb különbsége abban ragadható meg, ahogyan az ismeretlenhez viszonyulunk. Két markáns attitűd rajzolódik ki, a kudarckerülő és az újdonságkereső személyiség mintázata. Nem fekete-fehér kategóriákról van szó. Inkább egy skáláról, amelyen mindenki elhelyezkedik valahol, mégis, ez a két végpont jól megvilágítja, miért élik meg az emberek ugyanazokat a helyzeteket teljesen eltérően.
A kudarckerülő személyiség számára a biztonság kulcsérték. A komfortzónán belül marad, mert ott kiszámítható a világ, nincsenek váratlan helyzetek, nincs kockázat, és ami talán a legfontosabb, hogy nincs kudarc. Ez a stratégia rövid távon valóban csökkenti a szorongást, hosszú távon azonban beszűkíti a lehetőségeket. Az ilyen működésű ember ritkán hozza magát új helyzetbe, így megfosztja magát attól a tapasztalati tanulástól, amely az önbizalom egyik legfontosabb forrása.
Ezzel szemben az újdonságkereső személyiség nem feltétlenül kevésbé fél, hanem másképp viszonyul a félelemhez. Számára az ismeretlen nem csupán veszélyforrás, hanem lehetőség is. Kíváncsi arra, hogy egy új helyzetben mit él meg, hogyan reagál, mire képes. Nem garantált számára a siker, mégis vállalja a próbát. Ez a hozzáállás folyamatos tanulást eredményez, hiszen minden új élmény, legyen az pozitív vagy negatív, beépül az önképébe. Ennél a típusnál a kudarc nem kap akkora hangsúlyt, mint az elkerülő típusnál, illetve kihívásként jelenhet meg, amely serkenti az újra próbálkozás vágyát. Az így szerzett sokrétű tapasztalat és a megélt sikerek fokozatosan erősítik az önbizalmát.
Hogy egy gyermekben inkább a kudarckerülő vagy az újdonságkereső attitűd alakul ki, jelentős mértékben függ a családi környezettől. A szülők visszajelzései, a hibákhoz való viszonyuk, a féltés – bíztatás mértéke, a kimondott és kimondatlan hiedelmek mind formálják azt, ahogyan a gyerek a világhoz és önmagához viszonyul. Ha egy gyermek azt tapasztalja, hogy a hibázás elfogadható, hogy a próbálkozás érték, és hogy a szeretet nem feltételekhez kötött, nagyobb eséllyel válik nyitottá az új helyzetekre. Ha viszont azt tanulja meg, hogy a világ félelmetes, a hibák következményei súlyosak, és az elfogadás teljesítményfüggő, könnyen kialakulhat benne a kudarckerülő működés.
A komfortzónában maradó emberek gyakran nem azért nem lépnek, mert ne lennének vágyaik vagy céljaik, hanem mert a félelem erősebb bennük, mint a kíváncsiság. A kudarc számukra nem egy tapasztalat, hanem egyfajta megerősítése egy mélyebb belső meggyőződésnek, annak, hogy „nem vagyok elég jó”, „nem vagyok szerethető”. Ez a belső narratíva rendkívül erős visszatartó erő. Így az elkerülés nem csupán stratégia, hanem önvédelem is.
Azonban ez az önvédelem egyben korlátozás is. Mert miközben megóv a kellemetlen élményektől, el is zár azoktól a felismerésektől, amelyek valódi fejlődést hoznának. A negatív tapasztalatok ugyanis különleges szerepet játszanak az önismeretben. Egy sikeres helyzetben gyakran megerősítést kapunk arról, amit már tudunk magunkról. Egy kudarc viszont kérdéseket vet fel: hogyan reagálok nyomás alatt? Milyen erőforrásaim vannak? Hol vannak a határaim? Mit csinálnék másképp legközelebb?
Éppen ezért a kudarcokra nemcsak mint elkerülendő eseményekre, hanem mint szükséges tapasztalatokra is érdemes tekinteni. A fejlődés nem lineáris folyamat, és nem kizárólag sikerekből épül fel. A tanulás jelentős része a hibákon keresztül történik. Amikor valami nem sikerül, lehetőség nyílik új stratégiák kipróbálására, rugalmasabb gondolkodás kialakítására és a saját működésünk mélyebb megértésére.
Az újdonságkereső attitűd egyik legnagyobb ereje éppen ebben rejlik, hogy nem zárja ki a kudarcot, hanem integrálja azt. Elfogadja, hogy a fejlődés velejárója a bizonytalanság, és hogy az önbizalom nem a hibátlanságból, hanem a tapasztalatok sokaságából születik. Ezzel szemben a kudarckerülő működés hosszú távon éppen azt akadályozza meg, hogy az önbizalom kialakuljon.
A kérdés tehát nem az, hogy elkerülhetjük-e a kudarcot, hanem az, hogy hogyan viszonyulunk hozzá. Ha képesek vagyunk új jelentést adni neki, nem végállomásként, hanem tanulási pontként tekinteni rá, akkor máris tettünk egy lépést az újdonságkereső működés irányába. És bár a múlt mintái erősek, nem megváltoztathatatlanok. Tudatos döntésekkel, apró lépésekkel, fokozatosan átírható az a belső rendszer, amely meghatározza, hogyan reagálunk a kihívásokra.
Minden egyes új helyzet, minden megélt kudarc és siker egyaránt hozzájárul ahhoz, hogy egyre pontosabban és egyre elfogadóbban lássuk önmagunkat és talán ez az önbizalom legstabilabb alapja.
Fotó:
Brett Jordan forrás pexels.com
Vélemény, hozzászólás?