„Hosszú és különös tapasztalatokkal tele életem alatt megtanultam, hogy az embereket hagyni kell a maguk módján élni. Hiábavaló és téves erőlködés őket kierőszakolni abból, amit tapasztalniuk kell, mert akkor megkeresik maguknak másutt ugyanazt a helyzetet. Nem mondom, sok önuralom kell hozzá, tehetetlenül nézni, mint rohan valaki a vesztébe saját akaratából, minden figyelmeztetés ellenére… de idővel belejön az ember.” – Szepes Mária
Az idézet egy nehezen elfogadható, mégis mélyen igaz tapasztalatra mutat rá, méghozzá arra, hogy minden embernek saját útja van, és ebbe az útba, néha bármennyire is szeretnénk, nem tudunk beavatkozni. A személyiségfejlődés egyik fontos állomása éppen annak felismerése, hogy nem mi vagyunk mások életének irányítói és megmentői sem, még akkor sem, ha jót akarunk nekik.
Gyakran él bennünk az a késztetés, hogy segítsünk, tanácsot adjunk, megmentsünk másokat a hibáiktól, ami részben empátiából fakad, részben abból a hitből, hogy ha mi már megtanultunk valamit, akkor másoknak nem kell ugyanazokon a nehézségeken keresztülmenniük. A valóság azonban sokszor ennek az ellenkezőjét mutatja, hiszen az emberek nem pusztán információk alapján változnak, hanem saját élmények, megélések és következmények hatására, tapasztalással.
A tapasztalásnak formáló ereje van. Egy döntés súlyát igazán akkor értjük meg, amikor megéljük annak következményeit, legyen az akár pozitív, akár negatív. Ha ezt a folyamatot megpróbáljuk kiváltani mások életében, tanácsot adunk és aztán az illető ezt mégsem fogadja meg, akkor elkeseredünk, dühösek lehetünk, értetlenül állhatunk az események előtt. Majd esetleg jöhet a „én megmondtam”, amitől lehet, egy kicsit jobban érezzünk majd magunkat, vagy akár ellendrukkerként reméljük, hogy eljön még az idő, amikor a másik fejére olvashatjuk ezt a mondat. Ha mégis megfogadná a tanácsunkat adott illető, azzal gyakran csak elodázzuk a tanulását, hiszen előbb-utóbb ugyanazzal a helyzettel találja majd szembe magát, mert a belső felismerés még nem történt meg benne.
Amikor rádöbbenünk, hogy felesleges bárkinek is tanácsot adnunk, hiszen mi nem ő vagyunk, nem az ő életét éljük, nem tudjuk mi zajlik le benne és hol tart épp az életében, mely fejlődési szakaszában, akkor ez az a pont, ahol a személyiségfejlődésünk egy mélyebb szintje kezdődik, amikor megtanuljuk elengedni a kontrollt, tudatosan visszalépünk. Felismerjük, hogy a másik ember autonóm lény, saját döntésekkel, saját felelősséggel és nem a mi feladatunk helyette élni az életét, hiszen van saját életünk, amit élhetünk. Ugyanakkor ez az elengedés rendkívül nehéz. Az idézet is hangsúlyozza, hogy komoly önuralmat igényel „tehetetlenül nézni”, ahogy valaki a saját választásai mentén halad, akár egy számunkra láthatóan káros irányba, hiszen ilyenkor gyakran belső feszültséget élünk meg, mert segíteni szeretnénk, de tudjuk, hogy a túlzott beavatkozás nem vezet valódi változáshoz.
A kulcs itt az egyensúly megtalálása, hiszen nem feltétlen arról van szó, hogy teljesen kivonulunk mások életéből, vagy hogy soha nem mondunk véleményt, hanem inkább arról, hogy megtanuljuk tiszteletben tartani a másik döntéseit miközben jelen maradunk. Lehetünk támogatóak, értő figyelemmel hallgathatunk, megoszthatjuk a saját tapasztalatainkat. Azonban semmiképpen sem kényszeríthetjük rá a másikra a saját igazunkat, vagy amennyiben igen, akkor annak biztosan lesznek következményei a kapcsolatot illetően.
A személyiségfejlődés ezen szintjén az is világossá válik, hogy a „segítés” sokszor rejtett kontrollt takar. Amikor mindenáron meg akarjuk óvni a másikat a hibáktól, valójában nehezen viseljük a bizonytalanságot és a kiszámíthatatlanságot. Az elengedés tehát nemcsak a másikról szól, hanem saját belső biztonságunkról is, arról hogy képesek vagyunk-e elfogadni, hogy nem irányíthatunk mindent.
Tudatos odafigyeléssel önmagunkra és a másikra, a kapcsolatra, arra hogy kinek mire van szüksége nehéz időkben, kialakul bennünk egyfajta belső nyugalom. Megtanuljuk, hogy mindenki a saját tempójában fejlődik, és hogy a nehézségek nem feltétlenül kerülendőek, hanem gyakran szükségesek. A „vesztébe rohanás” képe sokszor csak kívülről tűnik egyértelműnek, belülről nézve lehet, hogy éppen egy fontos tanulási folyamat része.
Végső soron az idézet arra hívja fel a figyelmet, hogy a szeretet és a tisztelet néha éppen abban nyilvánul meg, hogy hagyjuk a másikat megtapasztalni azt, amit meg kell tapasztalnia. Ez a fajta hozzáállás érettséget, türelmet és mély önismeretet igényel, hosszú távon ez teremti meg a valódi fejlődés lehetőségét, mindkét fél számára.
Tehát hallgassuk meg egymást, igyekezzünk nem tanácsot adni, próbálkozzunk én üzenettel, zsiráf nyelven kommunikálni, figyeljük meg, hogy amennyiben így teszünk, az milyen hatással lesz a kapcsolatainkra.
Fotó:
Tima Miroshnichenko forrás pexels.com
Vélemény, hozzászólás?