Múlt héten már 4 mérgező szülő típussal foglalkoztunk: az istenszerű szülők kiszámíthatatlan büntető mivoltával, az alkalmatlan, érzelmi igényük kielégítését a gyermeküktől váró szülőkkel, az irányító: „csak a te javadat akarom” felkiáltással működő, valamint az alkoholista szülőkkel. Bármelyik eddigi szülőtípust elszenvedő gyermek óriási feldolgozandó hátránnyal indul. De ha lehet ezt még „fokozni”, akkor a következőkben bemutatásra kerülő mérgező szülőtípusok talán még mélyebb sérüléseket okoztak gyereküknek, akár testi és a bizalmat alapjaiban megrengető lelki sebek formájában.
A „szavakkal verők” kapcsán sok bántalmazott gyerek azt mondta, – mert igen, a szóbeli abuzálás is bántalmazás – hogy az a nehéz a verbális bántásnál, hogy nincsen látványos külsérelmi nyom. A külvilág nem lát fizikai sérüléseket, nem tűnik fel, nem sietnek a segítségükre. Inkább a fizikális bántalmazást választanák, mert annak legalább megmarad a nyoma. Ugyanakkor így is mély, ám láthatatlan nyomokat hagynak, ha a gyermek értékét, intelligenciáját, külsejét a szülő által folyamatos sértő, negatív támadás éri.
Lehet ez akár direkt, nyíltan és gonoszan becsmérlő szavak formájában, vagy heccelő szarkasztikus megjegyzésekkel, sértő gúnynevekkel, akár lekezelő kijelentésekkel, a szavak ugyanúgy bántanak. És bár ilyen jellegű kijelentéseket elszenvedhetnek a gyerekek társaiktól, barátaiktól, más családtagoktól, a szülőktől eltűrt mondatokkal szemben a leginkább kiszolgáltatottak, az általuk kimondott „igazságokat” (például: semmire sem viszed, hülye vagy stb.), nem kérdőjelezik meg, elfogadják, belsővé teszik és életüket ez a „mottó” határozza meg.
A „testi erőszaktevők”, amikor már látszik is a sérülés. Valószínűleg a legtöbb szülő fejében megfordult már, hogy megüti a gyerekét, amikor kezelhetetlennek érezte a viselkedését. Ám ennek a kísértésnek a legtöbben többnyire ellenállnak. Ugyanakkor a testi erőszakot alkalmazókban közös, hogy az indulatkontrolljuk hiányzik negatív érzések esetén, így a saját gyermekük bántalmazásával vezetik le a feszültséget. Olyan is van, aki a testi fenyítést, mint „hathatós” eszközt alkalmazza, „csak a te érdekedben” felkiáltással, mert ez az egyetlen út számára az erkölcsi szabályok beépítéséhez.(?!)
Itt ugyan már lehetnek látható külsérelmi nyomok (bár számosat a ruha elfed), de jön rá az otthon begyakorolt hazugság a külvilág felé: „az elestem”, „legurultam a lépcsőn” satöbbi, satöbbi. És mindebben a másik szülő – aki ugyan nem ver, de a hallgatása és a cserbenhagyása ugyanúgy fáj – szintén bűnrészes, hisz eltűri és még „el is sikálja” a történteket, megmagyarázza a megmagyarázhatatlant.
A „szexuális erőszaktevők”, azaz a végső árulás. Ez a végső árulás kifejezés annyira szemléletes, annyira húsbavágó. Amikor a gyerek lelkét, testét, ártatlanságát, bizalmát árulják el és törik apró darabokra.
Az incesztus (szexuális erőszak) kapcsán tovább nehezíti a helyzetet, hogy jogilag és pszichológiailag mást értünk alatta. És akárhogy is jogilag esetleg „nem áll meg” egy-egy eset, attól pszichológiailag teljes mértékben visszaélés a gyermek szeretetével, kiszolgáltatottságával, bizalmával.
A gyerek elhiszi, hogy a szülői szeretetbe ez belefér, és ő a szülői szeretetért sok mindent megtesz és elfogad. Illetve számos áldozatot megfenyegetnek, hogy elhagyják, hogy örökbe adják, hogy súlyos következményei lesznek, ha nem enged.
És a fentieken túl még egy óriási terhet tesz rá a szülő a gyermekre: a titok súlyát. Azért is marad többnyire titok, mert ezek az esetek olyan családokban fordulnak elő, ahol a kommunikációs bizalom nem erős. Mindemellett a gyerek fél, hogy bajba sodorja a szülőt és szétesik a család. Mintha az egész család sorsa az ő kezében lenne. Ekkora teherrel élni és megbirkózni, szinte képtelenség lehet.
Sajnos előfordul az is, hogy ugyan elmondja a másik szülőnek, de az vagy nem hisz neki, akár még meg is bünteti, az is előfordul, hogy őt hibáztatja a történtekért.
És ahogy a testi erőszaktevők esetén, úgy a szexuális bántalmazó családok is normálisnak tűnnek, így a környezetük sem sejt többnyire semmit, így onnan sem várható segítség a gyerek számára, egyedül kénytelen megpróbálni túlélni.
Ezen gyerekkori sérülések feldolgozásában Susan Forward főként szakember segítsége melletti mély önismereti munkát javasol, aminek keretében lépésről lépésre újra megtörténik az öndefiniálás, a szülőktől való függetlenedés, a felelősség megfelelő helyre (szülőre) való áthelyezése, a gyerekkor elgyászolása, a konfrontálódás a szülőkkel, majd annak eldöntése, hogy milyen kapcsolatot szeretne a jövőben a szüleivel.
Amit nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ez így szép sorában egyszerűen hangzik, de ez óriási önismereti munka és rengeteg idő. Mindemellett ami lényeges, hogy lehet, hogy van terapeuta, aki a megbocsátást fontos lépésnek tartja, de ahogy ezt a könyv írója is kiemeli, – és én teljes mértékben egyetértek vele – van, amit csak valahogy elfogadni lehet – azt is csak azután, hogy az ide kapcsolódó dühünk elő tudott jönni – de megbocsátani nem feltétlen tudunk.
Felhasznált irodalom:
Susan Forward Mérgező szülők Háttér Kiadó Kft. Budapest 2019.
Fotó:
Kat Smith, Namo deet, pixabay forrás pexels.com
Vélemény, hozzászólás?