Felejtünk…az ember valahogy mindig „elfelejti”, hogy egy háborúban csak vesztesek és veszteségek vannak. Mintha tudatosan kitörölnénk az agyunkból, hogy mit hagytak ezek maguk után – nem csak a fizikai, gazdasági környezetre értve -, újra és újra megtesszük.
És mi az, ami tudattalanul, zsigerileg megmarad bennünk és továbbadjuk majdani utódainknak? A félelem, a fájdalom, a bizonytalanság, a szégyen, a kiszolgáltatottság érzése.
Ma már az epigenetikai kutatások alátámasztják, hogy az életünk során megélt külső hatások, így például a stressz vagy az elszenvedett trauma, maradandóan képesek átörökíthető nyomot hagyni génjeinkben. És bár a DNS szekvenciaszerkezet nem változik, molekuláris szinten módosulások történnek ezen tényezők hatására.
Az epigenetikai vizsgálatok tehát arra keresnek választ, hogy a környezeti tényezőknek a szülőkre gyakorolt hatása milyen változásokat okoz az utódok génkifejeződését tekintve.
Ezt állatkísérletekkel is alátámasztották, mégpedig úgy, hogy egereket árasztottak el cseresznyeillattal, majd ezt követően rögtön árammal sokkolták őket. Azt tapasztalták, hogy nemcsak a megkínzott állatok stresszhormon szintje szökött az egekbe, amikor megérezték ezt az illatot, hanem a kísérlet után született egérkölyköké is, annak dacára, hogy ők „személy szerint” nem tapasztalták meg a negatív ingert. Jogosan merül fel a kérdés, hogy vajon az egérkölykök honnan „tudták”, hogy a cseresznyeillat veszélyt jelent, ha magát a rossz élményt ők nem tapasztalták meg. A válasz: sejtszinten megörökölték ezt a „tudást”, ennek a tapasztalásnak az emlékét.
Sajnos ezt embereknél ugyanúgy megfigyelhették. A holokauszt túlélők leszármazottainál, a második generációnál is megfigyelhető volt indokolatlan szorongás, pánik, magatartásbeli furcsaságok, mint például megszállott készletfelhalmozás. És annak ellenére, hogy ők maguk sosem éheztek, az élelmiszer elérhetőségének biztonsága központi elem lett az életükben. Tehát a trauma, esetükben a második világháború, a koncentrációs táborok borzalmai okozta pszichés változások még akkor is hatással voltak/vannak a leszármazottakra, ha ők nem is tudtak/tudnak az őseik szenvedéseiről.
Fontos megjegyezni, hogy az epigenetikus „üzenet-átörökítés” természetesen teljesen tudattalan, és alapvetően jó célt szolgálna. Szeretné az utódokat megvédeni, szeretné, ha az ő szenvedéseiket el tudnák kerülni a leszármazottak, ezért adja át az általa fontosnak vélt információt.
Ez azonban már gondot okoz az utód életében akkor – lásd pl. a holokauszt leszármazottaknál -, ha az adott körülmény már irreleváns. Ez esetben az epigenetikus örökség okozta „érthetetlen” viselkedések, szorongások, már nem segítik az ő boldogulását, sőt…
A családi traumák lenyomata szintén megjelenhet a háborúk túlélőinek életében egyfajta transzgenerációs mintázatként. Mégpedig azért, mert a rengeteg fájdalmat, szégyent, áldozatot ki szeretnénk törölni, el szeretnénk felejteni, szőnyeg alá söpörni. Igen ám, de a családi rendszer nem felejt, nem engedi ezeket kitörölni, és ezeket, a családi tudattalanba száműzött, kirekesztett tartalmakat a Hellinger-féle kiegyenlítődés törtvénye értelmében az utódok egyfajta családi mintázatként megöröklik. Tehát valamilyen formában megjelenhet az életükben, melynek célja, hogy felszínre hozza ezeket az eltemetett titkokat, tartalmakat és visszakerülhessenek a családi tudatba.
A háborúban sajnos könnyen jönnek a veszteségek, számtalan formában: családtagok, gyermekek, szülők, teljes vagyon-vesztés, biztonságérzet, egy szempillantás alatt nincs többé. Ezek olyan fájdalmasak lehetnek, hogy inkább el akarjuk felejteni, inkább tabusítjuk őket.
Előfordulhat, hogy olyan cselekedeteket követünk el vagy akár eshetünk áldozatául (pl. nemi erőszak), amelyeket szégyenletesnek érzünk, és jobbnak látjuk eltemetni. Ezek is mennek a szőnyeg alá, míg valakit nem kezd el annyira zavarni a „hupli”, hogy inkább alánéz…
Gyakori érzés lehet a túlélő bűntudata. Ha valaki a családban vagy bajtárs meghalt, akkor jöhet ez az érzés, egyfajta vállalás a túlélő részéről, hogy „Ha te nem élhetsz, akkor én sem érdemlem meg az életet”.
Nincs mit szépíteni, egy háború utóélete a fentiek miatt generációkon átível.
És hogy milyen az élet a háború után? Számtalan fájdalmas, feldolgozásra váró örökséggel teli.
De bízzunk abban, hogy az emberek képesek ezekkel megbirkózni, magukért és a következő generációkért.
Felhasznált irodalom:
Dr. Balogh Klára, Dr. Bárdos Katalin, Békési Tíme, Dr. Hardy Júlia, Dr. Koltai Mária, Korbuly Ágnes, th Borbála: Transzgenerációs történetek – örökül kapott traumák és feldolgozásuk HVG Kiadó Budapest 2021.
Hellinger, Bert A forrás nem kérdi, merre visz az útja Bioenergetic Kiadó Budapest 2018.
Wollyn, Mark Örökölt családminták Édesvíz Kiadó Budapest 2017.
HVG Extra Pszichológia: Családunk öröksége 2021/02. szám HVG Könyvek Kiadó
https://hu.wikipedia.org/wiki/Epigenetika
Fotó:
Tom Robertson forrás unsplash.com
Vélemény, hozzászólás?