Az érzelmi fejlesztés elmélete viszonylag egyszerű, gondolnánk, nem kell hozzá más, csak józan ész, illetve a saját gyermekünk iránt érzett szeretet és együttérzés. Csakhogy ez nem mindenkinek megy ösztönösen. Még ha tudatos döntésből fakad is az, hogy szeretettel és pozitívan viszonyulunk gyermekünkhöz, akkor sem automatikus. Szinte minden anya és apa jót akar a gyermekének és mindenkiből válhat érzelmi fejlesztő szülő, de a legtöbb szülőnek először le kell küzdenie bizonyos akadályokat. Az akadályok egy része fakadhat abból, hogy a szülő milyen mintát kapott gyermekkorában, de az is előfordulhat, hogy hiányzik egy készség, például hogy türelmesen végighallgassa a gyermekét.
Így az első lépés a jó szülővé válás útján mindig az önvizsgálat.
John Gottman, a gyermekek EQ-ról írt könyvében négy különböző nevelési stílust határoz meg és fejt ki részletesen: az Elutasító, a Helytelenítő, a Laissez-faire és az Érzelmi fejlesztő szülő típusokat.
Ez a bejegyzés abban nyújt segítséget, hogy megismerjük az egyes nevelési stílusok jellemzőit, ezáltal azonosítsuk saját szülői reakcióinkat és útmutatást kapjunk azok gyermekünk érzelmi intelligenciájára gyakorolt hatásairól.
Az a szülő, aki jelentéktelen dologként kezeli, vagy figyelmen kívül hagyja gyermeke érzéseit, elutasítóként viselkedik. Azt szeretné, hogy a negatív érzelmek minél hamarabb eltűnjenek, vagy gyermeke ne is élje át a negatív érzelmeket, ezért jellemzően eltereli annak figyelmét.
Más esetben kineveti gyermekét, túlságosan irracionálisnak, eltúlzottnak gondolja, vagy szélsőséges esetben egyáltalán nem is foglalkozik a gyermek érzéseivel. Ennél a nevelési stílusnál jellemző, hogy sokszor a szülő nincs tisztában sem a saját, sem mások érzéseivel. Kényelmetlenül érzi magát a negatív érzelmektől, megijed, szorongani kezd tőlük, attól fél, hogy elveszíti a kontrollt. Inkább arra koncentrál, hogy minél hamarabb túl legyen a negatív érzéseken.
Ezek a szülők bizonytalanok abban, hogyan is kezelhetnék jól a negatív érzéseket, ezért többnyire „homokba dugják” a fejüket és arra várnak, hogy a problémák maguktól megoldódjanak.
Hibák, melyeket az elutasító szülők elkövethetnek:
- Amikor a gyerek szomorú, szülője mindent elkövet, hogy felvidítsa.
- El akarja érni, hogy gyermeke elfelejtse a szomorúságot.
- Nem néz szembe gyermeke negatív érzéseivel, mint a szomorúság vagy harag, mert attól fél, hogy azok átveszik az irányítást az élete fölött.
- Letiltja a negatív töltésű szavak használatát, mint pl. ijedség, félelem, szomorúság.
- Azt akarja megtanítani a gyermekének, hogy viselje el a pofonokat és élje tovább az életét, mintha mi sem történt volna.
- Azt akarja, hogy a gyereke mindig boldog legyen.
- Kisebbíti a gyerek problémáját, mert jelentéktelennek tartja egy felnőtt problémáihoz képest és ezt a gyerek tudomására is hozza.
A legtöbb elutasító szülő az efféle magatartásmintát gyerekkorában tanulta meg. Sokan közülük erőszakos családban nőttek fel, ezért ösztönösen kitérnek vagy elbújnak minden konfliktus vagy fájdalom elől. Azoknak a felnőtteknek, akiket nemtörődöm vagy szűkölködő szülők neveltek, szintén problémát szokott okozni, hogy szembenézzenek a saját gyerekeik érzelmeivel. Mivel gyerekkoruk óta mindent maguknak kellett megoldaniuk, az ilyen szülők hajlamosak magukra vállalni a felelősséget, hogy gyerekeik minden sérelmét megtorolják, minden igazságtalanságot a helyükre tegyenek.
Érzékelik a gyerek szomorúságát és meg akarják javítani nekik a világot, miközben azt meg sem hallják, hogy a gyerek „csak” megértésre és vigasztalásra vágyik. Ezek a szülők valószínűleg nem sok segítséget kaptak a gyermekkorukban, hogy szabályozni tudják az érzelmeiket. Attól félnek, hogy soha véget nem érő depresszióba zuhannak, vagy amikor dühbe gurulnak, attól tartanak, hogy teljesen elveszítik a kontrollt és bántani fognak valakit.
A gyerekeik ebből azt tanulják meg, hogy az érzéseik rosszak, helytelenek és nem jogosak. Azt a következtetést vonhatják le, hogy valami nem stimmel velük, amiért így éreznek és nem tanulják meg szabályozni saját érzelmeiket.
A helytelenítő szülők sokban hasonlítanak az elutasítókra, de még negatívabban viszonyulnak az érzelmekhez. Elítélik és kritizálják a negatív megnyilvánulásokat. Túlzottan fontosnak tartják a határok kijelölését. Fegyelmezik és megbüntetik gyermeküket, ha az kinyilvánítja az érzelmeit. Túlzottan kontrollálni akarják a gyermek negatív érzéseit, lehet, hogy rossz személyiségnek is elkönyvelik.
A negatív érzéseket manipulációnak tartják és ennek általában az a következménye, hogy hatalmi játszmába kezdenek. Az ilyen típusú szülőket zavarja, ha a gyerekük nem engedelmeskedik a parancsaiknak.
Hibák, melyeket a helytelenítő szülők elkövethetnek:
- Kritikusan viszonyulnak a gyerek érzéseihez.
- Nemcsak semmibe veszik a gyerek érzéseit, hanem helytelenítik is.
- Hiányzik belőlük az együttérzés, amikor az érzésekről beszélnek.
- Manipulációnak tartják gyermekük könnyeit, zsarolva érzik magukat és így haraggal és büntetéssel reagálnak rá.
- Meg szeretnék keményíteni gyereküket az érzelmekkel szemben.
- Időtartamot szabnak a negatív érzelmeknek, pontosan meghatározzák, hogy mennyi ideig „normális” például dühösnek lenni.
- Haszontalan időnek és energiapazarlásnak tartják a szomorúságot.
Az elutasító és helytelenítő szülők gyerekeiben sok a közös vonás. Ezek a gyerekek nehezen bíznak meg saját értékítéletükben. Abban a hitben nőnek fel, hogy az érzéseik nem helyénvalóak, nem jogosak vagy hogy valami nem stimmel velük. Alacsony az önbecsülésük is, így nehezebben tudják megtanulni, hogyan szabályozzák az érzelmeiket és hogyan oldják meg a problémáikat.
Nagyobb problémát okoz nekik a koncentrálás, a tanulás és hogy hogyan teremtsenek kapcsolatokat. Azok a gyerekek, akiket összeszidnak, elkülönítenek, megbüntetnek az érzelmeik kimutatásáért, azt az erős üzenetet kapják a szüleiktől, hogy az érzelmi intimitás kockázatos, ami megaláztatáshoz, cserbenhagyáshoz, fájdalomhoz és durva bánásmódhoz vezethet. Ezeknek a gyerekeknek az érzelmi intelligenciája valószínűleg igen alacsony értéket mutatna.
A helyzet iróniája, hogy azok a szülők, akik elutasítják vagy helytelenítik a gyerekeik érzelmeit, ezt általában kizárólag a gyermek érdekében teszik. Annak érdekében, hogy megóvják gyereküket az érzelmi fájdalomtól, kerülik vagy azonnal megszüntetik az olyan szituációkat, melyek könnyeket vagy hisztiket idézhetnek elő. Előfordulhat, hogy pusztán „jószándékból” kemény férfiakat akarnak nevelni fiaikból, úgy, hogy büntetik őket, ha azok félelmet vagy bánatot mutatnak ki. Vagy kedves nőket akarnak nevelni, úgy, hogy arra bátorítják lányaikat, nyeljék le a haragjukat és fordítsák oda másik orcájukat is. Ezek a stratégiák azonban általában visszafelé sülnek el, mert azok a gyerekek, akiknek nincs lehetőségük kimutatni az érzelmeiket, nem tanulnak meg hatékonyan bánni velük és felkészületlenül néznek szembe az élet kihívásaival.
A cikk második részében a ma nagyon divatos laissez-faire és az érzelmi fejlesztő szülő tulajdonságaival folytatjuk.
Felhasznált irodalom:
John Gottman, Joan Declaire – Gyerekek érzelmi intelligenciája, Nevelés szívvel-lélekkel Jaffa Kiadó, Budapest 2016.
Fotó:
Greg Rosenke, forrás Unsplash.com
Vélemény, hozzászólás?